 |
(Második részlet Az ügyfélnek mindig igaza van című fejezetből)
A kisvállalkozó azért ideges, mert nem tudja értelmezni az árajánlatot. (Ebben meglepő hasonlóságot mutat nagyvállalkozóhoz, aki szintén árajánlati alapon mutatkozott idegesnek.)
Ám kisvállalkozó idegessége más természetű, minőségileg új, prémium kategóriát jelent. A történet kezdetén kisvállalkozó még nem volt ideges, kifejezetten nyugodtnak volt mondható: egy árajánlatot kért egy szép kertről, gyepszőnyeggel, cserjesorral, hintával, ágyásszegéllyel, mosott kavicsos díszítéssel és egy tuti automata öntözőrendszerrel.
Ilyenkor az van, az ember kiszámolja, mi mennyibe kerül, először oszt, aztán meg szoroz, négyzet- és köbméterekkel bíbelődik, összesít, az egészet igyekszik formába önteni, végül a teljes dokumentációt átadja kisvállalkozónak. Kisvállalkozó azt elolvassa, végigböngészi a leírást, az elvégzendő munkák sorát, a költségbecslés tételeit és minden más hasznos információt. Aztán telefonál.
Azt telefonálja, hogy nézi ő itten ezt az ajánlatot, de sem elsőre, sem másodjára nem tudja értelmezni. Azt még érti belőle, hogy fel van sorolva az összes anyag, s hogy azoknak ára van, de ha tovább olvas, megáll néki az ő tudománya.
Fülemen a telefonnal azon kezdtem tépelődni, miféle mondatok kerülhettek az árajánlatba, amiket kisvállalkozó nem volt képes értelmezni. Hosszú képletek ködlöttek föl, számsorok az ültetendő növények földlabdáinak térfogat kiszorításáról, a talajjavító anyagok mibenlétéről és az ágyásszegély ívének vonalvezetéséről.
Szerencsére kisvállalkozó e dramaturgiailag fontos pillanatban felfedi lapjait: a munkadíjat nem érti. Hogy az miért van ott. Mert kifizet ő pár százezer forintot az anyagokra, az rendben van, de akkor még ott éktelenkedik ez munkadíj nevezetű izé. Miért van az ott? És ezt az anyagköltségen kívül neki ki kellene fizetnie?
Ezt kérdezi a kisvállalkozó.
És erre kellene valamit mondani. Ez az első pár másodpercben eléggé nehéz. Viszonylag gyorsan kiderül, hogy a második néhányban sem könnyű, így aztán egész másodperc csordák vágtatnak tova. Ezalatt szégyenérzettel vegyes önmarcangolás vagy mi tolul fel blogíró kebeléből, amiért nem jutott eszébe, hogy a munkadíj nevezetű tételt törölje a szótárából. És hogy őt most kisvállalkozó idiótának gondolja, amiért egy árajánlatban pimaszul a munkadíjat is merészelte feltüntetni. És hogy nem tudott lépést tartani az új időknek új dalaival.
Az ám, micsoda távlatok tárulhatnának fel, ha meghallanánk az idők – és kisvállalkozó – szavát! Országos kampányok kezdődhetnének remek transzparensekkel: Munkadíjharc! Előre a munkadíjmentes Magyarországért! Dolgozz te is ingyen! Anyagköltség jó, munkadíj rossz! Képződhetnének például vaskos tanulmányok és szakértői anyagok – ezek elkészítésének díját persze nem nyúlnák le a csókosok, mert ők is munkadíj nélkül dolgoznának –, aztán lennének konferenciák és műhelyfoglalkozások is, meg minden, mi szem szájnak ingere.
Nem bontanám ki az igazság minden részletét, ha eltitkolnám, hogy egy pillanatra oly képek is felködlöttek képzetemben, melyeken láttam magam enyhén emelt hangon telefonozni, hogy mégiscsak lennének át nem léphető határok, hogy egy árajánlatnak is van méltósága, hogy kisvállalkozónak szórakozni tetszik-e ráérő idejében, s hogy ez most komolyan van-e gondolva.
Ebből persze – mert a vevőnek mindig igaza van – csak az utolsó kérdés fogalmazódik meg, kifejezetten udvariasan.
Igen, feleli kisvállalkozó, komolyan kérdezi. Hogy miért van ott a munkadíj. Mert neki van egy elképzelése a kertről és munkáról, ám az számszakilag egészen másféle elképzelés. Azért köszöni az árajánlatot, de a munkadíj már nem fér bele.
Nem fér bele.
Már megint ez a szűk keresztmetszet...
