Álomkertek

Jobb csendben maradni és hagyni, hogy azt gondolják,
buták vagyunk, mint megszólalni
és minden kétséget eloszlatni efelől.
(Maurice Switzer)

Akad mostanság egy műsor a Spektrum Home csatornán Álomkertek címmel. Ebben a szerkesztők szándéka szerint olyan magyarországi kerteket láthatunk, „amelyektől minden természetkedvelőnek eláll a szava”.

Hiánypótló vállalkozás, éppen ideje volt bemutatni a nagyérdeműnek, miféle megoldások létezhetnek az ötlettelen tujasor, az alig használt gumiabroncs és a találomra összedobált sziklahalmaz sivár világán túl. A hazai kertkultúrától fényévnyi távolságra leledző Egyesült Királyságban évtizedek óta töretlen népszerűséggel futnak jobbnál jobb kertészeti műsorok, követendő példa akad tehát bőséggel.

A recept viszonylag egyszerű: keresni kell egy remek kommunikációs készséggel megáldott, képernyőképes műsorvezetőt, nem árt, ha emberünk a kertek tervezésben is jártas kissé, aztán kell még egy profi stáb, és némi stabil anyagi háttér. Az Álomkertek csak részben követte a bevált metódust, emiatt úgy jártunk vele, mint Pelikán elvtárs a magyar naranccsal: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a miénk.

A műsorvezetést ugyanis valamilyen rejtélyes okból Sütő Enikőre bízták, zárójelbe téve ezzel mindent, ami a növényismeretre, a térképzésre, a színtársításokra, a struktúrákra és egyáltalán, a kertek mibenlétére akár alapszinten is vonatkoztatható. A választás kétségtelen előnye viszont, hogy így nemcsak a kertektől, a műsorvezető ténykedésétől is eláll a szavunk.

Az ötletgazdák alighanem akkor teszik jól, ha hálaadó misét mondatnak, amiért szakértőnek felkérték Szomoru Miklós kertészmérnököt, aki adásról adásra megmenti a menthetetlent. Személyiségének és intelligenciájának köszönhető, hogy a mégoly bántóan egyszerű, a meghökkentően semmitmondó műsorvezetői megszólalásokat is át tudja vinni szakmai síkra, hogy soha nem lepődik meg, s hogy udvariasan mosolyogni tud akkor is, amikor leginkább sírni kellene. Úgyhogy nézőként meglehetős önfegyelemről téve tanúbizonyságot, nem ugrunk fel ijedtünkben a fotelből, kivárjuk inkább a pillanatot, amikor két Enikő között megszólal egy Miklós.

A méltatlan helyzetre egyébként létezik tökéletes megoldás, a labdajátékokban már régóta alkalmazzák is, úgy hívják csere.

Mindenki jobban járna, és itt még bemelegítésre sem lenne szükség.

Himalájai dudváslonc

Leycesteria formosa
(https://nova.co.at/)

Ha szeretnénk egy nyár derekától késő őszig virágzó, közepes termetű cserjét ültetni a kertbe, ez a lombhullató cimbora a tökéletes választások egyike lehet. Egy, legfeljebb másfél méteres magasságúra nő, kerülhet napra vagy félárnyékba, mindkét élőhely tökéletesen megfelelő. Nincsenek extra igényei, csupán arra kell figyelni, hogy földje jó vízáteresztő legyen, a pangó vizes, nedves talajt nem kedveli.

Fehér, ritkábban rózsaszín virágait bíbor színű murvalevelek borítják, a bókoló, lecsüngő szárak hosszúsága a húsz-huszonöt centimétert is elérheti. A virágzást követően – ez általában szeptember végére, október elejére esik – a madarak legnagyobb örömére termésével díszít, a gyümölcsök lilás, feketés színükkel hívják fel magukra a figyelmet.

Kifejezetten hideg teleken hajlamos visszafagyni, zord teleken tövét érdemes mulccsal takarni, de tavasszal tőről különösebb gond nélkül újrahajt. Nevelhető metszés nélkül is, de a drasztikusabb alakítástól sem jön zavarba. Leginkább szoliterként mutat jól, de egy ágyás szegélyezésére is használhatjuk, és sövényként is ültethető, ekkor egyméteres tőtávolságra érdemes telepíteni.

Virágzásban
(https://www.gardeningexpress.co.uk/)

Érett termései extra adag jóindulattal sem nevezhetők édesnek, leginkább a keserű és az erős karamell íz közötti sávban vannak. A keleti konyhaművészetben szószokhoz, lekvárokhoz, gyümölcszselékhez használják, de liszt, vaj, mandula, sütőpor, cukor, vaníliakivonat alapú linzertekercs remek tölteléke is lehet.

Nyugat-Kínában, Tibetben honos, latin elnevezése Tajvan szigetének korábbi nevét – Formosa – hordozza. A kertészetekben Pompás fácánbogyó néven is találkozhatunk vele.             

Scarletta: széleslevelű fürtöshanga

Leucohoe axillaris ’Scarletta’
(https://www.baumschule-horstmann.de/)

 

 

Valóságos átváltozóművész, merthogy levelei őszig zöld színűek, aztán a zöld ragyogó pirosas vörösbe vált át. Örökzöld, úgyhogy őszi színeiben a téli hónapokban is gyönyörködhetünk. Hazai teleinket gond nélkül átvészeli, úgy mínusz huszonhárom-huszonöt fokig nem jön zavarba. Tavasszal aztán a vöröses levelek újra zöld színre váltanak, de ekkor sem maradunk vörös árnyalat nélkül, mert az új hajtások bronzvöröses színűek lesznek.

Kerülhet a kert félárnyékos vagy éppen árnyékos részébe, ültethetjük kissé naposabb helyre is, de a nyolc-tíz órán át tartó tűző napot nem neki találták ki. A teraszon egy méretesebb dézsában is biztosan nevelhető. Fehér, kissé illatos virágai májusban jelennek meg.

Májusi virágzásban
(https://www.hovenier.nl/)

Bátran alakítható, metszhető, de enélkül is szép, tömött formát nevel. Legfeljebb másfél méter magas és legalább ugyanilyen széles lesz, de legtöbbször megelégszik egyméter körüli magassággal, nyíratlan sövény kialakítására is alkalmas tehát.
 
Ültetésekor figyelni kell rá, hogy földje jó vízelvezetésű, humuszban gazdag, és savanyú kémhatású legyen. A rendszeres öntözést meghálálja, ha naposabb kertszakaszra kerül, akkor gondoskodni kell róla, hogy
földje sose száradjon ki. Egy dolgot viszont ki nem állhat, ez a huzatos, szeles fekvés, ilyen helyen nem érdemes próbálkozni vele. Árnyékosabb helyen jól társítható páfrányokkal, törpe babérmeggyel vagy japán kövérkével.

Észak-Amerikából származik, a hazai kertészetekben általában Leucohoe axillaris ’Scarletta’ néven találkozhatunk vele, de árcéduláján gyakran ennek szinonimájaként a Leucohoe ’Zeblid’ nevet találjuk.

És eljő a szárazságtűró növények aranykora

Egy kedves cimbora: a gyapjas tisztesfű

Korábban úgy volt, hogy minden kertben kell legyen néhány évelő, esetleg egynyári, a nem szeretem a vizet csapatból. Mostanra nagyon úgy néz ki, akkor járunk jól, ha a kert kialakításakor a kifejezetten szárazságtűrő növényeket részesítjük előnyben.

A kínálat bőséges ugyan, de a választás minden kétséget kizáróan csak szűkebb körből lehetséges. A szárazságtűrőknek legkevesebb hatórányi tűző napra van szükségük, de szívesen sütkéreznek nyolc, kilenc órán át is a napon. Kerülhetnek egy napsütéses évelőágyásba, az út mellé szegélyként, ültethetők kőfalak, támfalak lágyításához. Közülük jó néhány nevelhető a teraszon vagy az erkélyen is.

A napimádók sztárja minden kétséget kizáróan a levendula, a begyökeresedést követően akkor sem jön zavarba, ha hetekig nélkülöznie kell az öntözővizet. Ugyanez mondható el a cipruskáról és a zsályákról, de jól elvan csapadék és öntözővíz nélkül a nyuszifül is. Külön érdemes a figyelemre a varjúhájak csapata, a tagok mindegyike hetekig, hónapokig bírja öntözés nélkül, közülük választhatunk törpe, négy-öt centiméteres magasságúra növő fajtát, vagy ötven-hetven centiméteres magasságút is.

Remek választás lehet a molyhos madárhúr vagy a pázsitviola, de nem rajonganak a vízért a yukkák sem. A díszfüvek kedvelői nem hagyhatják ki a növényesítésből a csenkeszeket és az árvalányhajat; a magasabb díszfüvek remekül párosíthatók a szintén szárazságtűrő cickafarkkal.

Harsány folt alakítható ki kúpvirágokból, és szintén segítségünkre lehetnek a szamárkenyerek. Hegyi kecske igénytelenségével bír a kutyatej, a Kleopátra tűje, vagy éppen a tárnics is. A felmelegedés ajtót nyithat a kefevirágoknak, a banksiáknak, az olajfáknak és az agavéknak, utóbbiak közül azonban csak néhány fajta viseli el a mínusz 15-17 foknál hidegebb telet, a többieket télire védett helyre kell szállítani.

A felmelegedés miatt reneszánszukat élik majd az árnyékos kertrészek is, úgyhogy az elkövetkező években egyaránt megnő a kereslet a napimádók és az árnyékkedvelők iránt.

Aszályos évek

Aszály: volt, van, lesz
(https://www.un-igrac.org/)

Az Úr 1715. esztendejét írtuk, amikor Dillherr von Althan báró, a szolnoki vár parancsnoka azt találta írni VI. Károlynak, hogy „Kéne egy a Tiszát a Dunával öszve kaptsoló ujj hajókázható Tsatorna”.

A gondolatot aztán jó magyar szokás szerint illő alapossággal átgondoltuk, s mindjárt 1947-ben hozzá is láttunk a munkához. Kereken huszonkét kilométernyit haladtunk.

2022 augusztus elsején az agrárminiszter bejelentette, hogy egymillió hektáron – ötmillió hektárnyi termőföldünk van – lett oda a termés. A Kárpát-medence közepén, a Föld bolygó Magyarország nevű helyén, ahol a csillagok különös együttállásának köszönhetően minden lehetőségünk megvolt, hogy virágzó kertmagyarországot építsünk magunknak.

Nem tettük.

Nem építettünk Duna-Tisza csatornát, nem létesítettünk tározókat, nem csináltunk tisztességes vízgazdálkodási terveket, helyette beszántottunk mindent, vigyázó szemünket a nagyüzemi gazdálkodásra szegeztük, ezer tonnaszám szórtuk és szórjuk ki a műtrágyát, és különös hülyéknek, jobb esetben vészmadaras károgóknak tartottunk mindenkit, aki a hét szűk esztendő eljövetelére figyelmeztetett. A szántással és a mélyszántással minden évben tönkretesszük a talajszerkezetet, és hallani sem akarunk arról, hogy gabonaföldjeinket takarónövényekkel vessük be, uram bocsá’, mulcsozzuk vagy komposztáljuk, hogy normális talajélet alakulhasson ki.

Vannak kitűnően dokumentált kísérleteink, miszerint csupán ezzel a megoldással nyolcvan-százhúsz centiméter mélységű, humuszos, megfelelő szerkezetű termőtalaj lenne kialakítható. Dísz- és zöldségeskertjeink ágyásaiban pedig még mindig a növény-szünet-növény típusú megoldásokat részesítjük előnyben. Pedig a lenyírt füvet szét is teríthetnénk a palánták között, ott hagyhatnánk a levágott ágakat és szárakat, az elnyírt virágok magtokjait, teríthetnénk mulcsot vagy komposztot itt is a talajra, ezzel akadályozva meg a termőföld cserepesre száradását.

Ideje lenne végre használni a józan eszünket is.

Már ha van nékünk ilyesmink egyáltalán.