 |
| Közvetlen kertkapcsolat: az eredeti értelmezés (www.homedit.com) |
(Részlet a Kóklerek kora című fejezetből.)
Történt egy szép napon – melyről mint kiderült, egyáltalán nem volt szép –, hogy építtető azt kérte az ő építészmérnökétől, tervezne már néki egy közvetlen kertkapcsolatos házat. Hogy ne kelljen lépcsőket mászni, csak úgy egyszerűen, minden különösebb fakszni nélkül juthasson ki a kertbe.
Rendben, legyen közvetlen kertkapcsolat, mondta az építészmérnök. Egyetértettek abban, hogy a szintkülönbség optimális esetben csupán néhány centiméter, de a közvetlen szó azért legfeljebb 17 centiméteres magasságkülönbséget megenged, de egy centivel sem többet.
Ebben maradtak.
Építészmérnök tehát tervezni kezdett. Egy közvetlen kertkapcsolatos házat. A folyamat végén megmutatta a rajzot, volt azon mindenféle vonal, egyenes meg szaggatott, vékony, közepes és vastag, aztán méretvonalak, meg számok, ahogy az a terveken lenni szokott. Miután az építtető azt mondta, jó lesz, fizetett, és elkezdődött az építkezés. Emberek, gépek, zsaluanyag, beton, vas, tégla, mi szem szájnak ingere.
Egy másik szép napon aztán – melyről újfent bebizonyosodott, egyáltalán nem volt szép – építtető szemügyre vette a dolgok állását. S láss csodát, a közvetlen kertkapcsolatos házból a valóságban csak a ház maradt. Bár minden nézőpont kérdése, az ördög tudja, előfordulhat, hogy a közvetlen kertkapcsolat fogalmába egy 1,7 méteres küszöbmagasság is belefér.
Építtető az első pillanatban erős vértolulást érzett halántéki tájon, majd kissé remegő kézzel feltelefonozta építészmérnökét, hogy higgadtnak kifejezett jóindulattal sem nevezhető csevejt folytasson vele a közvetlen kertkapcsolat természetrajzáról, különös tekintettel a 17 centiméteres lelépési magasságról.
Amaz nem jött zavarba, határozottan egyetértett azzal, hogy a 17 centiméter teljességgel beletartozik a közvetlen kertkapcsolat értelezési tartományába. A kérdésre, hogy akkor miért nem annyi, azonnal megnevezte az elkövetőt.
Szerinte a földmérő volt az.
Hogy ő rontotta el. Mer’ rosszul mért. De most már nincs mit tenni, vigasztalta az építtetőt, a falak állnak, az ajtó a helyén, és a küszöb meg ugye, ott vigyorog 1,7 méteres magasságban.
S mert ahol nagy a szükség, közel a segítség, tanácsot is adott az ő ügyfelének, építtessen egy teraszt a küszöb elé, a ház teljes szélességében persze, mert nem árt, ha egy családi háznál akad az ember keze ügyében egy jópofa terasz. Aztán abban egy szép lépcsőt is ki lehet alakítani, az 1,7 méter nem egy leküzdhetetlen akadály, az ember csak leballag a lépcsőn, és máris ott van az a szép zöld gyep.
Építtető tehát pótrendelést adott le némi zsalukőre, betonra, vasra, árkot ástak, betonoztak, falaztak, a folyamat végén pedig a házépítés költségéhez képest csekélynek mondható anyagi befektetés árán egy kifejezetten csinos terasz képződött lépcsővel és minden földi jóval.
Fájdalom, de a feleknek a teraszépítés ideje alatt sem sikerült egyértelműen tisztázni, hogy e vadonatúj építészeti látványosság vajon a földmérő vagy az építészmérnök munkáját dicséri, a dilemma tehát megoldatlan maradt.
Persze könnyen lehet, hogy a hülye tizedesvessző a hibás, merthogy egy önfeledt pillanatában arrébb tette magát, ami legyünk pontosak, mégiscsak egy apró vesszőhiba, az egyes és a hetes is tökéletesen stimmel. Dolgozatjavításnál példának okáért (csak zárójelben: ugyanez a L’art pour l’art-nál példának okádék) megengedőbb tanárok nem is vonnának le mérhetetlen mennyiségű pontokat.
Hogy jár-e pontlevonás az építtetőnek, amiért hónapokon át nem vette észre a felfelé törekvő alapot, és a magassági levegőre vágyó küszöböt, tán külön értekezés tárgya lehetne, melyben alighanem építészmérnök is szívesen részt venne.
A földmérőről nem is beszélve.
