kertmanufaktúra

2011. szeptember 29., csütörtök

Nagyon savanyú, és nem is a mienk

Mármint a japánbirs termése.

Amiről László barátom azt kérdezte a minap, meg lehet-e enni. S amire rövid töprengés után azt válaszoltam, hogy tulajdonképpen meg, némi cukor és konyhai furfang kérdése az egész.

Merthogy ami a sárgaságát illeti, az még rendben volna – ebben tehát minden kétséget kizáróan mutat némi hasonlóságot Virág elvtárs magyar narancsával –, ám a savanyú íz ügyében alighanem messze lepipálja azt.
A téglapiros japánbirs – Chaenomeles japonica – termése ugyanis kétszer állt sorba, amikor a savanyú ízt osztották. Ahhoz tehát, hogy az Ázsiában (na jó: Angliában is) jóval ismertebb és kedveltebb, szeptember végére beérő csemegét élvezetessé tegyük, nem árt némi cukrot, kezdetnek pedig kis türelmet vételeznünk. A leszedett gyümölcsöt ugyanis pár napig pihentetnünk, ha tetszik puhítanunk kell, s csak ezt követően kezdhetünk hozzá a hámozáshoz. Ki is kell magozni, és máris jöhet a cukor. Ugyanannyi cukor, amennyi a gyümölcs tömege. És kell még a Virág elvtárs féle magyar narancsból is. Tényleg kell bele, a citrom leve emeli majd ki jobban birszselénk szép aranysárga színét.

A recept.
Vizet forralunk, ebben puhára főzzük a felszeletelt gyümölcsöt. Gyümölcse válogatja, de a művelet órákig is eltarthat… Ha megfőtt, a szeleteket kivesszük a léből. Innentől kétféle megoldás is kínálkozik.
1. A vízből újra és újra cukor hozzáadásával szirupot készítünk, amikor majdnem kész, beletesszük a gyümölcsszeleteket, felforraljuk az egészet, majd üvegbe téve némi dunsztolásnak vetjük alá.
2. A puhára főtt szeleteket belegyömöszöljük egy gézbe, az egészet felkötjük és végtelen türelmünkről újabb tanúbizonyságot téve, megvárjuk amíg a lé méltóztatik lecsöpögni. (Ha valamilyen rejtelmes okból nem lenne tíz-tizenkét órányi szabadidőnk efféle huncutságokra, kézbe kaparinthatunk egy szitát, és azon is átpaszírozhatjuk az egészet.) Az így nyert léhez literenként durván egy kilogramm cukrot adva az egészet lassan – és türelmesen – forrásig hevítjük. A habot leszedjük, és amikor a szirup elérte a zselés állapotot, az eljárást befejezettnek nyilvánítjuk. Üvegbe töltve, hűvös helyen tároljuk.

Ez a tárolás aztán mindaddig tart, amíg egy szép őszi vagy téli estén eszünkbe nem jut, hogy vadhúsok mellé vagy szelíd házidisznók jobb részéből készült sültekhez kanalazzunk magunk vagy vendégeink tányérjára. De könnyen megeshet, hogy a napszak reggel lesz, akkor pirított kenyerünkre kenjük majd, és harsogó harapásokkal tüntetjük el a kenyeret s a zselét egyszerre.

Ha konyhai művelet nélkül, szimplán imádjuk a japánbirset, akkor is van okunk az örömre: a japánbirs élénkpiros virágaival, sötétzöld leveleivel örömet varázsol az áprilisi, májusi kertekbe. Ültethetjük szoliterként, de virágos sövénynek is nagyon mutatós. Nincsenek extra igényei, szereti a napos, világos helyet, ha jót akarunk neki, nem ültetjük meszes talajba, és gondoskodunk megfelelő vízellátásáról is.

Merész, de érdekes hatást érhetünk el, ha kora tavasszal virágzó cserjék közé ültetjük, mondjuk  a friss sárga virágokat hozó aranycserjék – Forsythia – közé.

1 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett a cikk! Baromi jó stílusban írsz! Gratulálok! :)
    Másrészt még hasznos is volt, mert egyszer itattak velem japánbirs szörpöt Litvániában, de amiatt, hogy a növény neve két fordításon is átesett (litván-angol-magyar), nem voltam benne biztos, hogy tényleg a japánbirs-e, amire gondolnak, vagy a google translater hibájából megmérgezem magam az itthoni japánbirs szörpös akciómmal! :D Egyszóval nagyon köszönöm az infót is és a vidám perceket is! :D

    VálaszTörlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...