Vizuális környezetszennyezés

Jó lesz az, mondjuk sokszor, pedig már akkor tudjuk, nem igaz.
De elhisszük. Újra és újra. Akkor is, amikor megpróbálják elhitetni velünk.

Ilyenek vagyunk.
Milliárdokat költünk épületekre, gyakran olyanokra is, amelyek sem az őket körülvevő terekbe nem illenek, sem a város közegébe, ahol ezek a valóságos és virtuális terek évszázadok alatt csiszolódtak.

Ilyenek vagyunk.
Milliárdos épületeink köré sokszor csak valami zöldet csinálunk. Nem tervezünk, nem építünk, csinálunk. Összehozunk valamit. Az építési törmeléket bevetjük fűvel. Jó lesz az. Ezzel nyugtatjuk magunkat. Értékes köztéri virágtartóinkat romtalajjal töltjük fel, ebbe ültetjük a növényeket.

Jó lesz az, mondjuk ismét.
És hisszük, hogy így lesz.

Nem lesz jó. Nem lesz jó, ha csak bevetjük fűvel. És az építési törmelék sem lesz jó. Nem lehet megspórolni sem a tervezést, sem a gondos munkát. Nem megy. Még senkinek sem sikerült.

Másutt hamarabb rájöttek. Mi kitartóan próbálkozunk.
Évtizedek óta.

Nem fog menni.
Nem lesz jó, ha egy megyeszékhely többmilliárdos, vadonatúj épülete előtt néhány talicskányi maradék kavicsból és zúzott kőből valami sétányszerűt csinálunk. Nem lesz belőle sétány. Csak sétányszerű valami. Egy vicc. Egy ízléstelen, igénytelen, méltatlan holmi.

Vizuális környezetszennyezés.

A derékszögben megálmodott valamire rászórták az építkezésből megmaradt köveket, kavicsokat. Az így kialakított „útnak” értelme és használati értéke nincs, az egész, ahogy mondani szokták, leugrik a képről. De volt egy kis maradék kő és kavics, hát út lett belőle az egyik magyarországi megyeszékhely belvárosában.

Akár jelkép is lehetne. Jelképe az igénytelenségnek, a nemtörődömségnek, a megspórolt gondolkodásnak, a gazda nélküliségnek, az ész nélküli csinálásnak.

Kavics és kő összedobálva. Ilyenek vagyunk.

És vannak, akiknek ez is elég.