Amikor 1788 táján a Hortenzia bekerült Európába, még nem hívták hortenziának, egyáltalán semminek sem hívták, egy szép egzotikus növény volt csupán. Nevét dr. Philibert Commerçon úrnak, egy 1727-ben született francia természettudósnak köszönheti. Vagy inkább Louis Antoine de Bougainville francia hajósnak, aki ráérő idejében körbeutazgatta a földet. Illetve talán inkább Lapeaute Hortense asszonynak, aki hites urát viszonylag rövid ideig tartó rábeszélést követően Bougainville úr hajókázásainak egyikén kísérgette. Akárhogy is van, Commerçon az egzotikus növényt Hortense asszony tiszteletére Hortenziának nevezte el. Mondjuk elnevezhette volna akár III. Napoleon császár anyjáról is, akit Beauharnais Hortensia Eugénia néven ismert a világ, de nem, a mi természettudósunk Hortense asszonyt választotta.
Azt már nem jegyezte fel az emlékezet, ki volt az a humoros kedvű cimbora, aki nem is oly régebbi időkben azt találta elterjeszteni róla, hogy nem marad meg a kertben, és leginkább cserépben érdemes pátyolgatni őkelmét. Ezzel szemben a hortenzia kifejezetten vígan elvan a kertben, erről a nagymamák régvolt kertjei tudnának legendákat mesélni, merthogy a múlt század egyik közkedvelt sikernövénye – akkor még a trendi szó nyakló nélküli használata nem volt divatban – volt. Aztán kikopott a házi kertekből, hogy az utóbbi években kezdje el újabb virágkorát élni.
A hortenzia egyébiránt egy Ázsiában és Amerikában is őshonos szerkezet. Ha jókedvében leljük, képes akár két méter magasra is megnőni, a botanikusok több mint harminc fajtáját tartják nyilván. Rettenes színgazdaságra ne számítsunk, ha hortenziát támad kedvünk ültetni, leginkább a rózsaszín, a fehér, a lila és a piros jöhet szóba, de létezik cirmos virágú is. Meg kék. E kék színről a korabeli időkben azt tartották, hogy „vasvitriolos földben (de nem mindég), néha meg magától is keletkezik, valamint akkor is, ha olyan vizzel öntözzük, amelyben sokáig ócska vas hevert”. A Pallas Nagy Lexikona még azt is a nagyközönség elé tárta, hogy „levelével a japán teát főz, s jó izéről menyei teának hija”.
Ma már aligha tudja bárki is megmondani, hevertek-e ócska vasak a régi idők öntözővizeiben, az viszont egészen bizonyos, hogy erősen savanyú talajon a kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla) legpirosabb piros virága is kékké változik. Kék hortenziát amúgy némi timsó beszerzésével is elő lehet állítani, csak a földhöz vagy az öntözővízhez kell egy kicsit adagolni belőle. Ha ennél modernebb népek vagyunk, csörtessünk be egy boltba, kérjünk spéci hortenziaföldet, amibe a gyártó a savanyú szubsztrátum mellé nagy ügyesen némi alumíniumot is belekevert. Azért alumíniumot, mert azt a savanyú közegben a rózsaszín színt alkotó delphinidin szépen megköti, a növény pedig igencsak hamar bekékül.
A hortenziát a legújabb időkben a háziasszonyok és háziférfiak is felfedezték, vázában hetekig pompás látványt nyújt. Mindazonáltal meglehetős merészség lenne szobanövénynek titulálni, igazán a kertben érzi otthon magát. Azzal persze nem követünk el stílustörést, ha hortenziánkat egy csinos edénybe ültetve a teraszon helyezzük el. Feltéve persze, hogy teraszunkra nem tűz reggeltől estig a nap, mivel a hortenzia leginkább a félárnyékot kedveli. Eredeti termőhelyükön erdők cserjeszintjében élnek, ahol jó vízellátású a talaj, párás a mikroklíma és gazdag, humuszos a föld. S mert a megszokás nagy úr, a hortenzia nem szívesen változtat e bevett szokásán, úgyhogy akkor járunk el helyesen, ha efféle környezetet biztosítunk számára.
Eljárhatunk persze helytelenül is, csak ilyenkor imádott hortenziánk meglehetős gyorsasággal dobja föl a papucsot. Azt sem veszi jó néven, ha klóros csapvízzel öntjük nyakon, az esővíz sokkal inkább kedvére való. Ha túl melege van és szenved a szárazságtól, szinte biztosan ellepik a levéltetvek vagy az atkák, igaz, ezek akkor is megjelenhetnek rajta, ha túl nyirkos környezet veszi körül. Ha kertünkben korábban mészoltó gödröt létesítettünk, jobb, ha nem kacérkodunk a hortenziával, ki nem állhatja a meszes környezetet.
Ha viszont névadáson törjük a fejünket, a Hortenzia névvel bátran kacérkodhatunk, miután a milyen nevet adjunk csemeténknek kérdésre a magasságos hivatal elfogadhatónak ítélte a Hortenzia nevet is. Amúgy a Hortenzia latin eredetű szó, kerti virágot jelent, s a római Hortensius nemzetségnévből származik. A XIX. században egyébként úgy vélték, nem tanácsos lányos házba vinni, mert meggátolja a gyermekáldást. Talán így esett, hogy a hortenzia sokáig megmaradt a nagymamák növényének.
Ha szaporítani támad kedvünk, bátran dugványozhatjuk, ehhez a június és a július a legideálisabb időpont. Ha biztosra akarunk menni, gyökereztető hormont kell vételeznünk valamelyik gazdaboltban, a dugványokat pedig bőszen ebbe a porba kell mártogatnunk. Ezután nincs más dolgunk, mint jó minőségű, laza szerkezetű földdel feltöltött cserepekbe rakosgatni a dugványokat. A párás környezetet legkönnyebben úgy biztosíthatjuk számára, ha a cserepet egy csinos nejlonzacskóba csomagoljuk, földjét rendszeresen locsoljuk mindaddig, amíg meg nem indul a gyökeresedés. Nagyobb cserépbe átültetve, nem túl hideg helyen teleltetve késő tavasszal, némi szoktatás után kiültethetjük végleges helyére.
A kertben akár egy-egy csoportban is megállja a helyét, de kialakíthatunk belőle szépen virágzó sövényt, jól mutat örökzöldek mögött, mellett, csinos puszpángok vagy éppen díszfüvek társaságában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése