kertmanufaktúra

2011. október 28., péntek

Egyedül

Sokszor elnézem ezt a fotót.

A hófehér szirmokat, a körülöttük porrá száradó leveleket, a szál virág méltóságát, magáért való egyszerűségét. Csak néhány nap után gondoltam rá, hogy lefényképezzem. Hogy így is megmaradjon. Sokszor megálltam mellette a kertben, néztem, ahogy fehérlett a pusztuló földben.

A földben, melynek illatával sok mindent felkavar a szél, a félig nyitva hagyott istálló ajtaján kibuggyanó melegszagot, a szénapadlás rejtelmeit, emlékeket, a kopott széktámlára vetett vállkendő rojtjait, apám diópálinkájának illatát, régi éveket, anyám hangját, a cserépkályha elé rakott fahasábok szagát, a sülő alma illatát, szelet zsíros kenyerek ízét, az őszt, a varjak károgását, a kupacokba hordott trágya szigorú rendjét, a reggel frissességét, az ásó érces koppanását, az aranyló színeket, és könyvek lapjait, melyeken komótosan ballag az idő, s Matula ott ül a nádkunyhó előtt.

Szeretem ezt a fotót.
A virág dacosságát, ha van neki ilyesmije egyáltalán.

Szeretem, mert néha elhiszem, hogy nincs is mulandóság, csak az alkotó ember van, mindenki a maga kertjével, virágaival és gyomjaival, életeivel, álmaival, terveivel. Szeretem, mert ebben a fotóban benne van minden, ami ott van tavaszban, nyárban, őszben és télben, benne a naptárlapok gyorsuló forgásában, s mert benne van a volt, a van és a lesz.

Szeretem, mert magamat, magunkat látom benne. A teremtő munkát, az örömöt, s csak néha az elmúlás stációit.

Sokszor elnézem ezt a fotót...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...