Tündöklő középszer

(Fotó: http://www.itsnewanddifferent.com)

(Részlet a Kóklerek kora című fejezetből.)

Nincs.

Ezt a rövid mondatot préselte ki ajkán a hölgy a kertészetben, s nem fűzött hozzá semmiféle magyarázatot. Hogy éppen most nincs, mert tegnap vitték el az utolsót, vagy úgy nincs, hogy soha nem is volt, és amíg világ a világ, nem is lesz. Nincs, mondta, s a tisztes kereskedői hozzáállás leghalványabb jelét sem mutatva a kérdést lezártnak tekintette.

Ilyenkor az a legjobb döntés, ha az ember sarkon fordul, örök időkre búcsút int a helynek, és nem tesz fel újabb kérdéseket. De néha kifejezetten rossz döntéseket hozunk…

Mikor lesz?

Azt gondoltam, ez egy viszonylag egyszerűen megválaszolható kérdés, nem igényel különösebb nekifutást. Tévedtem. A hölgy rám nézett, hosszasan, és ebben a nézésben benne volt a világ összes fájdalma és megpróbáltatása, és benne volt még egy extra adag döbbenet is. A döbbenet, hogy a vevő kérdez, élhetetlenkedik, s olyan növényt merészel keresni, ami nincs.

Nem tudom. Ez volt a második mondata, mely mondatnál nem lehet nem észrevenni a fejlődést, az egyszavas válasz helyett a kétszavast, azért ez már felér egy tőzsdei jegyzéssel. Arca közben rezzenéstelen maradt, változatlanul a legcsekélyebb érzelem nélkül. Így álldogálunk tehát a bejárat közelében lévő faház mellett, és mert belém bújt a kisördög, pimaszul egy újabb kérdéssel álltam elő. Azt firtattam, be tudják-e szerezni a kérdéses növényt, végül is ez sem tűnt bonyolult feladványnak.

Hát nem tudom, a férjem megy majd áruért.

Egy ilyen válasz hallatán boldogság önti el a reménybeli vásárló szívét, vannak itten hosszabb mondatok is, áruért is mennek, mi mást kívánhatunk magunknak. Esetleg egy diszkrét időpontot talán, hogy a jövő héten vagy két hónap múlva, netalántán jövőre. És hát igaz, ami igaz, a vevő arcátlansága odáig is elmegy, hogy mindezt önállóan várja el a kereskedőtől, és lelki füleivel hallani véli, a „hogyne”, a „természetesen”, és a „hány darabot” foszlányokat.

De nem, semmi foszlány, csak a szigorú nézés. Újabb kérdés kell tehát, kiderítendő, mikor lesz az a menés az áruért. Udvariasan persze, nehogy egy túl gyors, erőteljes, ne adj’ Isten pimasz hangsúly miatt az antikereskedő kizökkenjen példás egykedvűségéből. A feladatot alighanem sikerült maradéktalanul megoldanom, mert nem zökkent ki, változatlanul üres és kifejezéstelen tekintettel nézett, majd váratlanul ordított egy kiadósat.

Mikor mész Pestreeeeeee?
Sokféle gondolat jelenik meg ilyenkor az ember fejében, az első helyek egyikén egészen biztosan az volt, hogy egy jó füldugó beszerzését botorság lenne tovább halogatni, vagy hogy van-e rendelés a fülészeten, és hát ne szépítsük: az élmezőnyben nyomdafestéket csak kifejezett jóindulattal tűrők is akadtak. Az ordítómondat címzettje a pár hektáros kertészet hátsó traktusában szöszmötölt, és a kérdés bizonnyal célba ért, mert viszonylag hamar visszaordította a jól hallhatóan kissé ideges választ: nem tudoooom!

Nem tudja, felelte a hölgy hihetetlenül ereszkedő hangsúllyal, közben széttárta kissé a két tenyerét, meghúzta a vállát, majd hátat fordított, és elindult a törpe örökzöldek felé. Ki tudja, bizonyos szempontból igaza volt, végül is mindent apróra megbeszéltünk, ő velem és a férjével is, miért rabolnánk felesleges párbeszédekkel a drága időt.

És tényleg: itt már nincsenek, nem lehetnek újabb kérdések, ráadásul, ha kissé késve, de a lehető legjobb döntés is megszületett már. Legfeljebb nekünk, vásárlóknak, fogyasztóknak, ügyfeleknek, egyszerű halandóknak is ordítani lehetne egy nagyot, de annak sem lenne semmi értelme, mert ha mindent komolyan vennénk, még azon találnánk kapni magunkat, merő ordítozásból áll ki a napunk reggeltől estig.

Bár lehet, egyszer ki kellene próbálni, csak úgy, az egzotikum kedvéért.