Tufatál: szép és természetes

Amikor Szabó úr, partnercégünk – földmunkák, díszburkolatok – vezetője „kiszivárogtatta” az információt, miszerint hamarosan kaspókat készítenek majd, nem különösebben jöttünk izgalomba. Tálak, kaspók, rendben, n+1 a piacon. Aztán különösképpen izgalomba jöttünk. Kiderült: a tálak mindegyike tufából készül, kézi megmunkálásúak, egyediek, lesznek köztük trogok és vályúk is, könnyűek, környezetbarát mind, tartósak, de ha az ember véletlenül darabokra is töri őket, a törmelék talajjavító anyagként használható.

Az n-t nálunk felváltotta a No., a +1 helyett pedig csak az 1 maradt. Tufatálak, kaspók, tartók No. 1.

Megszerettük a tufatálakat. BioTufa edényeknek neveztük el, így is ajánljuk ügyfeleinknek.

Szeretjük, mert nincs közük a mesterkélt, műanyag világhoz, nem erősítik a műanyag kacsák, békák, féllábon pihegő gólyák, kerti törpék és a felfújható, műanyag gémeskutak csapatát. A tálak matt földszínükkel, porózus felületükkel a faragott kövek időtlen patináját hozzák, és ideális körülményeket biztosítanak a növényeknek.
A BioTufa edények tárolják a vizet és a tápanyagokat, nem tartalmaznak mérgező anyagokat, kémhatásuk semleges. Falai porózusak, ez lehetővé teszi a levegő áramlását a gyökerek körül, ráadásul a növénytartók vonzzák a mohákat és a zuzmókat is.


Egy ilyen növénytartó ideális élőhelye lehet a pozsgásoknak, a kompakt megjelenésű alpesi és sziklakerti növényeknek, az orchideáknak, a broméliáknak, de néhány gyógynövénynek is. Gyakorlatilag minden növény beleültethető, amelyik nem tűri a pangó vizet, viszont gyökere kedveli a kissé levegősebb környezetet.




Nézni is jó őket. Összekötik a teremtett világ élő- és élettelen részeit. A beleültetett növények gyökerei imádják élőhelyüket, külső felületükön szépek a mohák és zuzmók.

Élők kívül és belül.

Pirosra ne!

Piros. Élénk, meleg, vidám, harsogó. Szép szín. Egy Ferrarinak kifejezetten jól áll. Egy drótkerítésnek rosszul. Ahogy egy fém kerti kapunak sem éppen ideális.

A piros ugyanis élénkséget, nyugtalanságot hoz a kertbe, a piros szín erőteljesen figyelemfelhívó, már csak ezért sem használható sem a fából, sem a fémből készült kerítésekre vagy kapukra. A kerítéseknek alapfeladata, hogy határolják a teret, térbeli és jogi értelemben is válasszák el azt szomszédos kertektől, területektől. Mindezt úgy kell megtenniük, hogy jelenlétük észrevétlen maradjon, vagy legalábbis a legteljesebb mértékben harmonizáljon a természettel. Egy pirosra festett drótkerítés piros oszlopokkal és piros kapuval szinte kiugrik a képről, összezavarja a mégoly gondos kerti kompozíciót is.

Egy fémkerítés akkor tud leginkább megfelelni feladatának, ha észrevétlenül simul bele a környezetbe. Ehhez pedig a legjobb a fekete, abból is a matt fekete, az ezüst, esetleg a szürke szín. A műanyag bevonatú kerítésdrótok piacán az utóbbi  években megjelentek a harsányzöld és kék kerítésdrótok is, igényes kerttulajdonos egyiket sem választja, ahogy igényes kerttervező vagy kertépítő sem ajánl efféle megoldásokat. A zöld ráadásul amúgy is foglalt szín a kertben, néhány százezer éve a növények színe lett.

Legyen alapszabály a kialakítandó kertben: fémből készült tárgyakat sohase fessünk meleg színekre – pirosra, sárgára, vörösre vagy narancsra –, erőteljes színhatásukon kívül ugyanis ezek mindegyike egyfajta rozsdás hatást vagy képzetet is okozhat. A fekete szín szinte eltünteti a fémkerítést, ez tehát a legideálisabb választás. Ha a kerítésünk fából készült és erőteljes hangsúlyt szeretnénk neki adni, ugyanakkor a mögötte megépített kerthez is ez illik, akkor válasszuk a fehéret. Ennél mind a fém-, mind fakerítés esetében diszkrétebb a szürke. Fakerítés esetén némiképp nagyobb szabadságunk van, a zöld kivételével szinte bármilyen színt választhatunk, ami a ház, a kert, a lakók életviteléhez, a szűkebb és tágabb környezethez, a kertben, a ház homlokzatát felhasznált anyagokhoz és mindezek együttes megjelenéséhez jól illeszkedik. Modern kertekben a kerítésekhez elképzelhető akár a lila szín is, de ez inkább az épített, vakolt falak színezésekor kerülhet szóba.

 A kert színválasztása amúgy is külön „tudomány”: egy kertben ugyanis a színek együttese és tökéletes kombinációja az, ami harmóniát teremthet. Ha a tervezés során sikerül tudatosan használni a színeket, nagyban segíthetnek a harmonikus élettér kialakításában.

A kertben egyébként egy rigai születésű tudós kémikus professzor, egyetemi tanár elméletét használják leginkább a kerttervezők. Wilhelm Friedrich Ostwald (1853-1932) 1915-ben publikálta elméletét a színekről, amiket egy színtest és színkör segítségével ábrázolt. A színkört két alapvető csoportra osztotta: meleg és hideg színekre. Az alapszínkörön végül száz színt különböztetett meg, a tarka színeket számokkal a szürkéket pedig betűkkel jelölve meg.

Érdemes figyelni rá, hogy a kert színeiben is érvényes a szabály: a kevesebb néha több. Az erőteljes, kontrasztos színek oldására minden esetben érdemes a fehéret választanunk. Az egymáshoz közeli színek, például a sárga, citromsárga, narancssárga színek együttes alkalmazása harmóniát teremthet, a nagyobb zöldfelületben megjelenő égővörös növényekkel viszont erőteljes kontrasztot lehet kialakítani. Nyáron, a tűző napsütésben nem tűnnek olyan  harsánynak a meleg színű virágok sem, az őszi lágyabb fényekben viszont ennél barátságosabbak a kékesfehér virágszínek. Külön fejezetet érdemel a sárga szín a kertben, ragyogást, élénkséget visz a környezetbe.

Persze pusztán a színek helyes alkalmazásától egy kert sem válik igazi lakótérré: a formák, a terek, az alkalmazott anyagok, a ház belső és külső képe, a lakók életvitele, életszemlélete, a szomszéd épületek és kertek mind-mind befolyásolják és alakítják a kertet. És a tökéletes vagy inkább az arra törekvő összkép megalkotásában nagy szerepe van a kerttervezőnek, neki kell ugyanis látni és láttatni azt az állapotot, ami évek múltán jellemzi majd a kertet, megtalálni a megrendelők életvitelének, szokásainak leginkább megfelelő stílust, formát, funkciót, a színeket és mindazt, ami egy darab földet képes kertté varázsolni.

Apropó, sziklakert

Vagy annak kinéző tárgy. Egymásra dobált kövek, pár lapát betonozásból maradt kavics. Néhány kövirózsa. És egy műanyag háló. Eredetileg sziklakert akart lenni. Vagy valami, amit sziklakertnek neveznek.

De csak egy kupac ízléstelenség lett belőle. Egy vicc. Egy szégyenfolt.
Amit Magyarország egyik, idegenforgalomból élő ékszerdobozának belvárosában nézegethet az a több százezer turista, akinek arrafelé visz az útja.

Egyébként párja is van. Méltó.

Miféle lélek kell ilyen műalkotások elkészítéséhez? Miféle érzék, gondolat, miféle elképzelés a szépről, a harmóniáról, a természetről, az épített környezetről? Az ember és a természet kapcsolatáról, a gondos tervezésről, vagy az igényességről. És miféle kultúra, arányérzék, miféle gazdaszem, mely a jószágot arrafelé hízlalni hivatott?

És miért van sokfelé ehhez hasonló rettenet a magánkertekben is? Miért lapátolnak össze az emberek az előkertekben funkció nélküli földhalmokat, amiket aztán kövekkel támogatnak meg, hogy beléjük a legelképesztőbb növényeket ültessék, s sziklakertnek gondolják az egészet?

Talán ugyanazért, amiért elkopott autógumik lényegülnek át virágágyásokká, amiért neoncsövek meredeznek az előkertekben, amiért csikkek repülnek ki határozott ívben milliós autócsodák ablakaiból, amiért elegáns zakók ujjvégein ott maradnak a rávarrt cégjelzések, amiért fontos üzleti ebédek résztvevői kiváló éttermek asztalainál milliós félmondatok között lenyalják a kést, és amiért nejlon otthonkában flangál fél Magyarország.

Amiért kőoroszlánok vigyorognak a kapuk tetején, amiért műanyag gólyák állnak a kerti tavak szemérmetlenül kilátszó fekete fóliáin, amiért keletje van a felfújható műanyag gémeskútnak, amiért derekasan szaporodnak a fák nélküli, vízszintes kertek, amiért a gazdag növényzetet a sorba ültetett tuják alkotják, amiért a gondos talajelőkészítés az építési törmelék elterítését jelenti.

És amiért közelharc árán lehet feljutni egy buszra, amiért vonatnak nevezünk egy büdös, igénytelen, lassú és drága valamit, amiért nem fizetik ki határidőre a számláinkat, amiért azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mások sem fizetnek, amiért hagyjuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok, amiért mindig másokra várunk, amiért hivataltól hivatalig rohangálunk, hogy amúgy meglévő adatokat szolgáltassunk a hivataloknak.

S talán azért is, amiért elhisszük: a sziklakert (is) az, amit mi sziklakertnek gondolunk.

Porcsin, a kövér

Itt van ez a pozsgás, lapát formájú levéllel rendelkező növény (Portulaca oleracea), úgy vagyunk vele is, mint tucatnyi hasonlóval: gaz, mondjuk rá nagy lendülettel. Zöldség, mondják rá a konyhaművészet mélyebb bugyrait, vagy az évszázados, de lassan elfeledett hagyományokat is ismerők. Gyógynövény mondják rá a modernkori javasasszonyok és javas emberek.

És mindenkinek igaza van.

A kertészkedni vágyó hobbistáknak azért, mert a gondosan megtervezett és elültetett zöldségek között egy kissé erőszakos gaznak tetszik, az ínyenceknek azét, mert kiváló saláta (is) készíthető belőle, a hagyományos ételeket és szokásokat jól ismerőknek azért, mert dédanyáink remek fogásokat készítettek belőle, a gyógyfüveseknek meg azért, mert a kutatások bizonyították: a porcsin alighanem kétszer is sorban állt, amikor a növényeknek a C- és az  E-vitamint osztották, de bőségesen van benne béta-karotin, és Omega-3 zsírsav is. Erősíti az immunrendszert, s a legújabb vélekedések szerint bőségesen van benne melatonin is.

Viszonylag lassan növekvő, évelő növényről van szó, több mint négyezer éve ismert. Ha porcsintermesztésre adjuk a fejünket, nem kell extra igényeket biztosítanunk a növénynek. Szereti a meleget, nem sértődik meg, ha hetekig elfelejtjük öntözni, gyakorlatilag mesterséges vízutánpótlás nélkül is megél. Fényigényes, úgyhogy árnyékos területre ne száműzzük őkelmét. Ha rendszeresen tépkedünk róla leveleket salátába, húsételek mellé párolt köretnek, akkor érdemes némi figyelmet fordítani az öntözésre is. A némi azonban valóban némi legyen, ugyanis a pozsgások úgy vannak kitalálva, hogy leveleik csupán minimális párologtatást tesznek lehetővé, így a legkevesebb vízmennyiséget is jól tudják hasznosítani. Helybe is vethető, de lehet palántáról is ültetni, tőtávolságra minimum 20 centimétert számítsunk, a sorok között pedig hagyjunk 40 centiméteres távolságot.

Európa javasasszonyai megesküdtek rá, hogy skorbut ellen tökéletes gyógyszer, ugyanakkor használták bőrbetegségek kezelésére éppúgy, mint a szívrendszer megbetegedései ellen. Főzetét vizelethajtásra ajánlották, de a vércukorszint kezelésére is hasznosnak tartották. Többféle néven ismert, mondják keserűfűnek, disznópázsitnak, tetemoldófűnek, de porcogópázsitként is nevezik.

Őshazáját illetően van némi vita a tudósok között, egyesek amerikai, mások ázsiai eredetűnek tartják. Tény, hogy a Himalája nyugati lejtőitől Görögországig szinte mindenütt előfordul, de a mérsékelt égövi területeken Afrikában és Amerikában is megtaláljuk.

Leveléből teát is készíthetünk, de párolva köreteként vagy salátaként elkészítve a legkedveltebb. Ha kertészeti boltokban vadászunk rá, akkor a Portulaca oleracea vagy Portulaca oleracea ssp. oleracea convar. sativa néven keressük, előbbi általában a Kövér porcsin, utóbbi a Termesztett porcsin fedőnevet takarja latinul. (A termesztett változatot a sokfelé – szőlőkben, kertekben egyaránt – megtalálható gyomnövényből állították elő.)

Kerti laboda

Legutóbb Erdélyben járva, házigazdáink sajttal kínáltak bennünket, melyhez a kertből frissen szedett labodát is feltálaltak. A sajtcsíkokat a laboda levelébe tekerték, kóstoljuk meg bátran, ajánlották. Érdemes volt. Amúgy burján, mondták. Vagyis gaz.

És mifelénk is bőven megtalálható a kertekben éppúgy, mint az árokpartokon. Csak éppen elfeledkeztünk róla. Ahogy feledésbe merült a cickafark, a muskotályzsálya, a medvehagyma, a gilisztaűző varádics, a muskátli, a fehér mályva, a paraj-libatop, az őszi vérfű, a dalmátvirág, a szalmagyopár, a görögszéna, az őzsaláta, az izsóp, a tyúkhúr vagy a porcsin, hogy csak néhányat említsünk azok közül, amiket korábban fűszernövényként is bátran használtunk a konyhában.

Talán a hazai gasztronómia, az éttermi, konyhai kultúra újraéledése és látványos megújulása megmenthet néhányat közülük.

A labodát – kissé hivatalosabban kerti laboda (Atriplex hortensis) – hosszú ideig a spenót pótlására használták, illetve termesztették. Jól bírja a napot, az árnyékot nem kedveli, és hát tulajdonképpen burján lévén a talajjal szemben meglehetősen igénytelen. Van belőle zöld, piros és rózsaszín levelű is, az ínyencek a piros levelűt állítanák a dobogó első fokára. Ha magasság szempontjából kellene rangsorolnunk, akkor a rózsaszín vinné el a pálmát, ha jókedvében találjuk, közel három méteres magasságra is megnő, a zöld kisebb mérettel is beéri, megelégszik a két méter környéki magassággal. Főzelékhez a leveleket  – a zöldnél a hajtásokat is érdemes – kell leszednünk, de ha rettenetes vágy éled bennünk a laboda iránt, sarlót a kézbe kaparintva akár kaszálhatjuk is, újra fog hajtani. Magról elszaporítja magát, de kezdő kertészként márciustól végleges helyére vethetjük.

A laboda egyébként már a római korban is ismert volt, amúgy közép-ázsiai növény. Nyersen salátát készíthetünk belőle, de apróra – tényleg apróra – vágott levelét vajjal kikeverve pompás fűszervajhoz juthatunk. Csinálhatunk belőle levest is fokhagymával, rántással, adhatunk hozzá pirított kenyérkockát vagy főtt tojást is.

Borsfüvet a bablevesbe!

http://www.classics.uc.edu

Vagy hurkafüvet, babfüvet, pereszlényt, baszirkát, bécsi rozmaringot. Kinek melyik elnevezés tetszik. Az erdélyieknek például a csombord tetszik, ezért ők a borsfűre kizárólag ezt az elnevezést használják. Vannak helyek, ahol mézfűként ismerik, mivel a virágporra vadászó méhcsaládok csapatostul keresik fel a borsfüves „legelőket”. Vergilius például egyik költeményében a kortárs kertészeknek azt tanácsolja, hogy a méhkaptárokat a borsfüves területeken helyezzék el.

A borsfű elnevezése a latin satyr szóból származik, erős, átható illata miatt az istenek eledeleként tartották számon az ókorban, persze földi halandók is rendszeresen éltek vele, miután úgy tapasztalták, erőst fokozza a nemi vágyat.

Amúgy Csombord egy, az Árpád-kor óta létező település Erdélyben, írásos említése 1220-ra tehető. Csombord szülötte a XIX. század neves politikusa, Kemény Gábor, aki volt földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi, illetve közmunka- és közlekedésügyi miniszter is. Az 1880-as években ő indította be a településen a vincellérképzést, a falu a traminijéről, a muskotályáról és az olaszrizlingjéről is ismert.

Hanem a borsfű.

Eredetileg Dél-Európában és Ázsia nyugati felén volt őshonos, de Magyarországon elvadulva is megtelepedett, sikeresen alkalmazkodva a kontinentális éghajlathoz. Eleink a bors elterjedéséig ezzel vadították meg az ételeket. Kiváló fertőtlenítő hatású, csökkenti a teltségérzetet és oldja a görcsöket, karban tartja az emésztőrendszert, de étvágygerjesztőként is ismert. Külsőleg is használatos, leginkább erősítő, frissítő fürdők készítése használják, de a füveskönyvek zsíros arcbőr ellen is ajánlják. Az ételeknek illóolajtartalma és gazdag aroma anyaga adja meg azt a különleges ízt, ami egyedivé teszi.

Bár egyéves, lágyszárú növény, de enyhébb teleken az idősebb növények szépen áttelelhetnek. Gyökere a talaj felső rétegében terjeszkedik el, így nagyobb területről is képes összegyűjteni a földben megtalálható nedvességet. Nem szükséges naponta öntözni, a konyhakertben akár rendszeresen öntözés nélkül is nevelhető. Meleg- és fényigényes növény, felhős, esős nyarakon nem termelődik elegendő illóolaj, és kevesebb is lesz a virág a növényen.

A borsfű bekerülhet a konyhakertbe a tárkony, a rozmaring, a levendula vagy a bazsalikom közé, felhasználhatjuk évelőágyás szegélyezésre, de megállja a helyét a szárazabb környezetet kedvelő évelők között is. Nehéz, agyagos földben nem termeszthető sok sikerrel, inkább könnyen felmelegedő, jó vízáteresztő képességű talajt biztosítsunk számára. Nehezen viseli el a gyomok társaságát. Palántázhatjuk, de helybe is vethető, a magok 1-1,5 centiméternél mélyebbre ne kerüljenek. A sorok távolságára 30 centimétert mérjünk ki, a tőtávolság pedig legalább 15 centiméteres legyen.

Főzéskor a leveleket csak az utolsó pillanatokban tegyük bele a lábosba, különben a sokáig tartó hőhatás miatt nem marad meg a növény pompás illóolajtartalma. Jól illik a babos ételekhez, a vadhúsokhoz, beletehető a töltött káposztába, kolbász is ízesíthető vele, de Erdélyben szívesen használják az almaleveshez éppúgy, mint a pacalleveshez. Ha kísérletező kedvű háziasszonyok vagy háziférfiak vagyunk, lágy, közepes vagy erős ízesítésű ecetek készítésével is megpróbálkozhatunk.

Ha kertészetekben vadászunk rá, akkor Satureja hortensis néven keressük, ez a csombord, a délvidéken kalandozók a hozzá nagyon hasonló téli borsfűvel, a Satureja montanaval találkozhatnak.

Hortenzia: piros, de néha kék

Amikor 1788 táján a Hortenzia bekerült Európába, még nem hívták hortenziának, egyáltalán semminek sem hívták, egy szép egzotikus növény volt csupán. Nevét dr. Philibert Commerçon úrnak, egy 1727-ben született francia természettudósnak köszönheti. Vagy inkább Louis Antoine de Bougainville francia hajósnak, aki ráérő idejében körbeutazgatta a földet. Illetve talán inkább Lapeaute Hortense asszonynak, aki hites urát viszonylag rövid ideig tartó rábeszélést követően Bougainville úr hajókázásainak egyikén kísérgette. Akárhogy is van, Commerçon az egzotikus növényt Hortense asszony tiszteletére Hortenziának nevezte el. Mondjuk elnevezhette volna akár III. Napoleon császár anyjáról is, akit Beauharnais Hortensia Eugénia néven ismert a világ, de nem, a mi természettudósunk Hortense asszonyt választotta.

Azt már nem jegyezte fel az emlékezet, ki volt az a humoros kedvű cimbora, aki nem is oly régebbi időkben azt találta elterjeszteni róla, hogy nem marad meg a kertben, és leginkább cserépben érdemes pátyolgatni őkelmét. Ezzel szemben a hortenzia kifejezetten vígan elvan a kertben, erről a nagymamák régvolt kertjei tudnának legendákat mesélni, merthogy a múlt század egyik közkedvelt sikernövénye – akkor még a trendi szó nyakló nélküli használata nem volt divatban – volt. Aztán kikopott a házi kertekből, hogy az utóbbi években kezdje el újabb virágkorát élni.

A hortenzia egyébiránt egy Ázsiában és Amerikában is őshonos szerkezet. Ha jókedvében leljük, képes akár két méter magasra is megnőni, a botanikusok több mint harminc fajtáját tartják nyilván. Rettenes színgazdaságra ne számítsunk, ha hortenziát támad kedvünk ültetni, leginkább a rózsaszín, a fehér, a lila és a piros jöhet szóba, de létezik cirmos virágú is. Meg kék. E kék színről a korabeli időkben azt tartották, hogy „vasvitriolos földben (de nem mindég), néha meg magától is keletkezik, valamint akkor is, ha olyan vizzel öntözzük, amelyben sokáig ócska vas hevert”. A Pallas Nagy Lexikona még azt is a nagyközönség elé tárta, hogy „levelével a japán teát főz, s jó izéről menyei teának hija”.

Ma már aligha tudja bárki is megmondani, hevertek-e ócska vasak a régi idők öntözővizeiben, az viszont egészen bizonyos, hogy erősen savanyú talajon a kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla) legpirosabb piros virága is kékké változik. Kék hortenziát amúgy némi timsó beszerzésével is elő lehet állítani, csak a földhöz vagy az öntözővízhez kell egy kicsit adagolni belőle. Ha ennél modernebb népek vagyunk, csörtessünk be egy boltba, kérjünk spéci hortenziaföldet, amibe a gyártó a savanyú szubsztrátum mellé nagy ügyesen némi alumíniumot is belekevert. Azért alumíniumot, mert azt a savanyú közegben a rózsaszín színt alkotó delphinidin szépen megköti, a növény pedig igencsak hamar bekékül.

A hortenziát a legújabb időkben a háziasszonyok és háziférfiak is felfedezték, vázában hetekig pompás látványt nyújt. Mindazonáltal meglehetős merészség lenne szobanövénynek titulálni, igazán a kertben érzi otthon magát. Azzal persze nem követünk el stílustörést, ha hortenziánkat egy csinos edénybe ültetve a teraszon helyezzük el. Feltéve persze, hogy teraszunkra nem tűz reggeltől estig a nap, mivel a hortenzia leginkább a félárnyékot kedveli. Eredeti termőhelyükön erdők cserjeszintjében élnek, ahol jó vízellátású a talaj, párás a mikroklíma és gazdag, humuszos a föld. S mert a megszokás nagy úr, a hortenzia nem szívesen változtat e bevett szokásán, úgyhogy akkor járunk el helyesen, ha efféle környezetet biztosítunk számára.

Eljárhatunk persze helytelenül is, csak ilyenkor imádott hortenziánk meglehetős gyorsasággal dobja föl a papucsot. Azt sem veszi jó néven, ha klóros csapvízzel öntjük nyakon, az esővíz sokkal inkább kedvére való. Ha túl melege van és szenved a szárazságtól, szinte biztosan ellepik a levéltetvek vagy az atkák, igaz, ezek akkor is megjelenhetnek rajta, ha túl nyirkos környezet veszi körül. Ha kertünkben korábban mészoltó gödröt létesítettünk, jobb, ha nem kacérkodunk a hortenziával, ki nem állhatja a meszes környezetet.

Ha viszont névadáson törjük a fejünket, a Hortenzia névvel bátran kacérkodhatunk, miután a milyen nevet adjunk csemeténknek kérdésre a magasságos hivatal elfogadhatónak ítélte a Hortenzia nevet is. Amúgy a Hortenzia latin eredetű szó, kerti virágot jelent, s a római Hortensius nemzetségnévből származik. A XIX. században egyébként úgy vélték, nem tanácsos lányos házba vinni, mert meggátolja a gyermekáldást. Talán így esett, hogy a hortenzia sokáig megmaradt a nagymamák növényének.

Ha szaporítani támad kedvünk, bátran dugványozhatjuk, ehhez a június és a július a legideálisabb időpont. Ha biztosra akarunk menni, gyökereztető hormont kell vételeznünk valamelyik gazdaboltban, a dugványokat pedig bőszen ebbe a porba kell mártogatnunk. Ezután nincs más dolgunk, mint jó minőségű, laza szerkezetű földdel feltöltött cserepekbe rakosgatni a dugványokat. A párás környezetet legkönnyebben úgy biztosíthatjuk számára, ha a cserepet egy csinos nejlonzacskóba csomagoljuk, földjét rendszeresen locsoljuk mindaddig, amíg meg nem indul a gyökeresedés. Nagyobb cserépbe átültetve, nem túl hideg helyen teleltetve késő tavasszal, némi szoktatás után kiültethetjük végleges helyére.

A kertben akár egy-egy csoportban is megállja a helyét, de kialakíthatunk belőle szépen virágzó sövényt, jól mutat örökzöldek mögött, mellett, csinos puszpángok vagy éppen díszfüvek társaságában.