A múmia bosszúja

A mi múmiánk csendes, türelmesen fajta. Heteken át csak üldögél az ágon, nem zavarja sem eső, sem napsütés, ilyen réveteg, szinte szemlélődő típus. Amúgy egy lélektanilag fontos pillanatra vár: a faképnél történő hagyásra. Amikor a gazda otthagyja őt ősszel a fa tetején. Vagy a fa alatt. Merthogy múmiánk szívesen időzik a fűben, a bokrok alatt is.

Az igazság az, hogy múmiánk eredetileg nem született múmiának, csakhogy időközben a fát megtámadta a Monilinia laxa, vagy a Monilinia fructigena. Ennek a szépnevű szörnyetegnek meg olyanja van, hogy kórokozói a gyümölcsmúmiákban méltóztatnak áttelelni, hogy aztán tavasszal nekiálljanak megtámadni a virágokat, az ágvégeket vagy a terméseket, és újra minden kezdődjön elölről. A virágok egyébként már bimbós állapotban képesek megfertőződni, ez aztán ha nem is pillanatok, de hetek alatt átterjed a hajtásokra is. A forgatókönyv ilyenkor a következő menetrend szerint alakul: az ígéretesnek mutatkozó rügyek hervataggá válnak, a virágok elpusztulnak, aztán ugyanez történik a hajtásokkal, őket a termőgallyak követik, hogy végül a gyümölcsök is rothadásnak induljanak. Esős, hűvös időjárás esetén a folyamat gyorsabb, és a pusztulást a legkülönfélébb sebek is segíthetik, akár a ráérő rovarok erőteljes harapásai, vagy egy komolyabb jégeső okozta sérülések.

Ha már a sebeknél tartunk, nem árt megjegyezni, hogy a fertőzés gyümölcsrothasztó formája szinte csak a sebeken keresztül okoz károkat, a termés felszínén szép koncentrikus körök jelennek meg, barna, penészes foltok kíséretében, aztán a gyümölcs vagy lehullik, vagy múmiává alakul. Ha ez megtörténik, és a gondatlan gazda nem gyűjti össze a múmiákat, bizton számíthat a múmia bosszújára: az áttelelő gombafonalak tavasszal kiadják a parancsot a konídiumok kialakulására, és máris készen van egy szép tavaszi fertőzés.

A gyümölcsmúmiákat tehát aprólékos munkával le kell szednünk a fáról, aztán guggulóállásba ereszkedve, körbe kell járnunk a fa alját, és onnan is fel kell szednünk az összes mumifikálódott gyümölcsöt. Az sem árt, ha arra is szánunk időt, hogy drótkefével alaposan megtisztítsuk a kérget nemcsak a törzsön, hanem a vastagabb ágakon is. A tökéletes védelem érdekében néhány szakértő rezes vagy kénes lemosó permetezést is ajánl szintén még ősszel, amit aztán télen szinte kötelező jelleggel meg kell ismételni, hogy megakadályozzuk a gomba áttelelését.

Az sem árt, ha a múmiák begyűjtése némi metszéssel is párosul, ilyenkor az elszáradt hajtásokat kell levágnunk legalább 10-15 centiméteres darabot az egészséges vagy annak látszó fás részekből is eltávolítva.
Permeteznünk pedig majd tavasszal, a rügyfakadás és a virágzás közötti időszakban kell, de az sem kizárt, hogy hátunkra kell vennünk a permetezőgépet akkor is, amikor már virágba borultak a fák.

Kérdés tehát, mit csináljunk most, amikor ég nyílnak a völgyben a kerti virágok, az összegyűjtött múmiákkal és a levágott ágdarabokkal?

Vegyük kölcsön az amúgy szerencsére nem bevált mozgalmi elképzelést – a múltat végképp eltörölni –, és törekedjünk a totális megsemmisítésre. Mondjuk égessünk el mindent, ez a legbiztosabb megoldás. (Egyébként ugyanígy kell eljárnunk a molyok által fertőzött, sérült gyümölcsökkel, levelekkel is, ezekből ugyanis előszeretettel bújnak ki a kártevők, hogy biztosra menve tönkretegyék a következő évi termést.)

Ha mindezekhez a munkálatokhoz szakértőkre lenne szükségünk, forduljunk bizalommal kertészeti vállalkozásokhoz, a magunk részéről ehhez jó szívvel ajánljuk növénydoktori tudományokkal is felvértezett munkatársainkat.

Nagyon savanyú, és nem is a mienk

Mármint a japánbirs termése.

Amiről László barátom azt kérdezte a minap, meg lehet-e enni. S amire rövid töprengés után azt válaszoltam, hogy tulajdonképpen meg, némi cukor és konyhai furfang kérdése az egész.

Merthogy ami a sárgaságát illeti, az még rendben volna – ebben tehát minden kétséget kizáróan mutat némi hasonlóságot Virág elvtárs magyar narancsával –, ám a savanyú íz ügyében alighanem messze lepipálja azt.

A téglapiros japánbirs – Chaenomeles japonica – termése ugyanis kétszer állt sorba, amikor a savanyú ízt osztották. Ahhoz tehát, hogy az Ázsiában (na jó: Angliában is) jóval ismertebb és kedveltebb, szeptember végére beérő csemegét élvezetessé tegyük, nem árt némi cukrot, kezdetnek pedig kis türelmet vételeznünk. A leszedett gyümölcsöt ugyanis pár napig pihentetnünk, ha tetszik puhítanunk kell, s csak ezt követően kezdhetünk hozzá a hámozáshoz. Ki is kell magozni, és máris jöhet a cukor. Ugyanannyi cukor, amennyi a gyümölcs tömege. És kell még a Virág elvtárs féle magyar narancsból is. Tényleg kell bele, a citrom leve emeli majd ki jobban birszselénk szép aranysárga színét.

A recept.

Vizet forralunk, ebben puhára főzzük a felszeletelt gyümölcsöt. Gyümölcse válogatja, de a művelet órákig is eltarthat… Ha megfőtt, a szeleteket kivesszük a léből. Innentől kétféle megoldás is kínálkozik.

1. A vízből újra és újra cukor hozzáadásával szirupot készítünk, amikor majdnem kész, beletesszük a gyümölcsszeleteket, felforraljuk az egészet, majd üvegbe téve némi dunsztolásnak vetjük alá.

2. A puhára főtt szeleteket belegyömöszöljük egy gézbe, az egészet felkötjük és végtelen türelmünkről újabb tanúbizonyságot téve, megvárjuk amíg a lé méltóztatik lecsöpögni. (Ha valamilyen rejtelmes okból nem lenne tíz-tizenkét órányi szabadidőnk efféle huncutságokra, kézbe kaparinthatunk egy szitát, és azon is átpaszírozhatjuk az egészet.) Az így nyert léhez literenként durván egy kilogramm cukrot adva az egészet lassan – és türelmesen – forrásig hevítjük. A habot leszedjük, és amikor a szirup elérte a zselés állapotot, az eljárást befejezettnek nyilvánítjuk. Üvegbe töltve, hűvös helyen tároljuk.

Ez a tárolás aztán mindaddig tart, amíg egy szép őszi vagy téli estén eszünkbe nem jut, hogy vadhúsok mellé vagy szelíd házidisznók jobb részéből készült sültekhez kanalazzunk magunk vagy vendégeink tányérjára. De könnyen megeshet, hogy a napszak reggel lesz, akkor pirított kenyerünkre kenjük majd, és harsogó harapásokkal tüntetjük el a kenyeret s a zselét egyszerre.

Ha konyhai művelet nélkül, szimplán imádjuk a japánbirset, akkor is van okunk az örömre: a japánbirs élénkpiros virágaival, sötétzöld leveleivel örömet varázsol az áprilisi, májusi kertekbe. Ültethetjük szoliterként, de virágos sövénynek is nagyon mutatós. Nincsenek extra igényei, szereti a napos, világos helyet, ha jót akarunk neki, nem ültetjük meszes talajba, és gondoskodunk megfelelő vízellátásáról is.

Merész, de érdekes hatást érhetünk el, ha kora tavasszal virágzó cserjék közé ültetjük, mondjuk  a friss sárga virágokat hozó aranycserjék – Forsythia – közé.

Nem mese ez

Hol válság van, ott válság van. Cégek mennek csődbe, boltok zárnak be, és egyre többen várják, hogy kifizessék végre hónapokkal korábbi számlájukat. Válság van.

Mindebből alighanem a kerti törpéket árusító kereskedések semmit sem éreznek. A kerti törpe szépen fogy. A kerti törpe lassan elengedhetetlen tartozéka lesz a honi magánkerteknek. A kerti törpének divatja van. A kerti törpének lerakatai is vannak szerte az országban, ott sorakoznak a törpék a fő és mellékutak mellett, pirosló sapkával, közöttük idióta vigyorú műanyag gólyák vagy gémek álldogálnak, akad, ahol műanyag gémeskút is beszerezhető.

Ugyanitt rendszerint békák is vásárolhatók hozzájuk, meg kacsák, ha lúd, hát legyen kövér. Egy-egy ilyen törpe lerakatban további hasznos holmikra is szert tehet az igénytelen kertbarát: vehet kőoroszlánokat, darázsderekú vízhordó lányokat, műmohás sziklákat, őzikét, esetleg műanyag kutyát vagy éppen szamarat. Ha így megy tovább, hamarosan megjelenik a patinásított autógumi, lesz majd fényes és matt változatú többféle méretben, esetleg ezt is készletben kínálják, egy nagy autógumiba csökkenő átmérőjű kisebbek lesznek majd elhelyezhetők, a modern design és az ízléstelenség legnagyobb dicsőségére.

Valamikor a hetvenes években a neoncsöveknek volt divatja. A neoncsöveket leginkább az előkertekben helyezték el a derék polgárok, karó, útjelző vagy amolyan növénytámasz gyanánt. Voltak még színes, nagyméretű égők is, a teraszokon pedig a betonba álmodott barna vagy zöld, esetleg – pusztán a kellő ritmus érdekében – váltakozva beágyazott sörösüvegek.

Aztán a kertekben is megtörtént a rendszerváltás, a neoncsöveket felváltották a törpék. Először klasszikus törpék jöttek, kötéllel, csákánnyal, mígnem valaki kitalálta, hogy ezek a törpék akár hegedülhetnének is. Úgyhogy ma már a kerti törpék hegedülnek, talicskát tolnak, gitárt cipelnek, de van lasszót dobó és vadászatra induló tagja is a seregnek.

És ahová ezeket elhelyezik, azt a valamit kertnek nevezik. Díszkertnek. És tesznek bele medencét, amikben műkacsák uszikálnak, partjain koronás békák mosolyognak, aztán ebbe a kertnek hívott rettenetbe rendszerint térburkolat is kerül bőséggel, az oldalhatárokra pedig tujasövényt ültetnek és kész. A megrendelő elégedett, a sövény szép egyenes, a kerti törpe vidám, és az oroszlánok is gyorsan a helyükre kerültek.

Volna tehát itt feladat bőven kerttervezőnek, kertépítőnek egyaránt. Először is nemet kellene mondani a törpékre, a kacsákra, az elemes brekegő békákra, az összecsukható gémeskutakra és az oroszlánokra. Aztán beszélni kicsit a kertkultúráról, a giccsről, az ízlés mibenlétéről, arról, hogy a törpék, a kőoroszlánok, a műanyag kacsák, a brekegő békák, a műanyag gémeskutak és a kert egymást kizáró fogalmak. Megmutatni a szépet, ha kell a művészit, mondjuk Vertel Andrea vagy Pogány Gábor Benő munkáit.

A kertkultúrát máshogy. Ahogy lennie kell. Térben, színben, növényválasztásban, vízszintes és magassági értelemben, funkcióban, részleteiben és az egésznek egyben. Ahogy a természetben is van.

Tufatál: szép és természetes

Amikor Szabó úr, partnercégünk – földmunkák, díszburkolatok – vezetője „kiszivárogtatta” az információt, miszerint hamarosan kaspókat készítenek majd, nem különösebben jöttünk izgalomba. Tálak, kaspók, rendben, n+1 a piacon. Aztán különösképpen izgalomba jöttünk. Kiderült: a tálak mindegyike tufából készül, kézi megmunkálásúak, egyediek, lesznek köztük trogok és vályúk is, könnyűek, környezetbarát mind, tartósak, de ha az ember véletlenül darabokra is töri őket, a törmelék talajjavító anyagként használható.

Az n-t nálunk felváltotta a No., a +1 helyett pedig csak az 1 maradt. Tufatálak, kaspók, tartók No. 1.

Megszerettük a tufatálakat. BioTufa edényeknek neveztük el, így is ajánljuk ügyfeleinknek.

Szeretjük, mert nincs közük a mesterkélt, műanyag világhoz, nem erősítik a műanyag kacsák, békák, féllábon pihegő gólyák, kerti törpék és a felfújható, műanyag gémeskutak csapatát. A tálak matt földszínükkel, porózus felületükkel a faragott kövek időtlen patináját hozzák, és ideális körülményeket biztosítanak a növényeknek.
A BioTufa edények tárolják a vizet és a tápanyagokat, nem tartalmaznak mérgező anyagokat, kémhatásuk semleges. Falai porózusak, ez lehetővé teszi a levegő áramlását a gyökerek körül, ráadásul a növénytartók vonzzák a mohákat és a zuzmókat is.


Egy ilyen növénytartó ideális élőhelye lehet a pozsgásoknak, a kompakt megjelenésű alpesi és sziklakerti növényeknek, az orchideáknak, a broméliáknak, de néhány gyógynövénynek is. Gyakorlatilag minden növény beleültethető, amelyik nem tűri a pangó vizet, viszont gyökere kedveli a kissé levegősebb környezetet.




Nézni is jó őket. Összekötik a teremtett világ élő- és élettelen részeit. A beleültetett növények gyökerei imádják élőhelyüket, külső felületükön szépek a mohák és zuzmók.

Élők kívül és belül.

Pirosra ne!

Piros. Élénk, meleg, vidám, harsogó. Szép szín. Egy Ferrarinak kifejezetten jól áll. Egy drótkerítésnek rosszul. Ahogy egy fém kerti kapunak sem éppen ideális.

A piros ugyanis élénkséget, nyugtalanságot hoz a kertbe, a piros szín erőteljesen figyelemfelhívó, már csak ezért sem használható sem a fából, sem a fémből készült kerítésekre vagy kapukra. A kerítéseknek alapfeladata, hogy határolják a teret, térbeli és jogi értelemben is válasszák el azt szomszédos kertektől, területektől. Mindezt úgy kell megtenniük, hogy jelenlétük észrevétlen maradjon, vagy legalábbis a legteljesebb mértékben harmonizáljon a természettel. Egy pirosra festett drótkerítés piros oszlopokkal és piros kapuval szinte kiugrik a képről, összezavarja a mégoly gondos kerti kompozíciót is.

Egy fémkerítés akkor tud leginkább megfelelni feladatának, ha észrevétlenül simul bele a környezetbe. Ehhez pedig a legjobb a fekete, abból is a matt fekete, az ezüst, esetleg a szürke szín. A műanyag bevonatú kerítésdrótok piacán az utóbbi  években megjelentek a harsányzöld és kék kerítésdrótok is, igényes kerttulajdonos egyiket sem választja, ahogy igényes kerttervező vagy kertépítő sem ajánl efféle megoldásokat. A zöld ráadásul amúgy is foglalt szín a kertben, néhány százezer éve a növények színe lett.

Legyen alapszabály a kialakítandó kertben: fémből készült tárgyakat sohase fessünk meleg színekre – pirosra, sárgára, vörösre vagy narancsra –, erőteljes színhatásukon kívül ugyanis ezek mindegyike egyfajta rozsdás hatást vagy képzetet is okozhat. A fekete szín szinte eltünteti a fémkerítést, ez tehát a legideálisabb választás. Ha a kerítésünk fából készült és erőteljes hangsúlyt szeretnénk neki adni, ugyanakkor a mögötte megépített kerthez is ez illik, akkor válasszuk a fehéret. Ennél mind a fém-, mind fakerítés esetében diszkrétebb a szürke. Fakerítés esetén némiképp nagyobb szabadságunk van, a zöld kivételével szinte bármilyen színt választhatunk, ami a ház, a kert, a lakók életviteléhez, a szűkebb és tágabb környezethez, a kertben, a ház homlokzatát felhasznált anyagokhoz és mindezek együttes megjelenéséhez jól illeszkedik. Modern kertekben a kerítésekhez elképzelhető akár a lila szín is, de ez inkább az épített, vakolt falak színezésekor kerülhet szóba.

 A kert színválasztása amúgy is külön „tudomány”: egy kertben ugyanis a színek együttese és tökéletes kombinációja az, ami harmóniát teremthet. Ha a tervezés során sikerül tudatosan használni a színeket, nagyban segíthetnek a harmonikus élettér kialakításában.

A kertben egyébként egy rigai születésű tudós kémikus professzor, egyetemi tanár elméletét használják leginkább a kerttervezők. Wilhelm Friedrich Ostwald (1853-1932) 1915-ben publikálta elméletét a színekről, amiket egy színtest és színkör segítségével ábrázolt. A színkört két alapvető csoportra osztotta: meleg és hideg színekre. Az alapszínkörön végül száz színt különböztetett meg, a tarka színeket számokkal a szürkéket pedig betűkkel jelölve meg.

Érdemes figyelni rá, hogy a kert színeiben is érvényes a szabály: a kevesebb néha több. Az erőteljes, kontrasztos színek oldására minden esetben érdemes a fehéret választanunk. Az egymáshoz közeli színek, például a sárga, citromsárga, narancssárga színek együttes alkalmazása harmóniát teremthet, a nagyobb zöldfelületben megjelenő égővörös növényekkel viszont erőteljes kontrasztot lehet kialakítani. Nyáron, a tűző napsütésben nem tűnnek olyan  harsánynak a meleg színű virágok sem, az őszi lágyabb fényekben viszont ennél barátságosabbak a kékesfehér virágszínek. Külön fejezetet érdemel a sárga szín a kertben, ragyogást, élénkséget visz a környezetbe.

Persze pusztán a színek helyes alkalmazásától egy kert sem válik igazi lakótérré: a formák, a terek, az alkalmazott anyagok, a ház belső és külső képe, a lakók életvitele, életszemlélete, a szomszéd épületek és kertek mind-mind befolyásolják és alakítják a kertet. És a tökéletes vagy inkább az arra törekvő összkép megalkotásában nagy szerepe van a kerttervezőnek, neki kell ugyanis látni és láttatni azt az állapotot, ami évek múltán jellemzi majd a kertet, megtalálni a megrendelők életvitelének, szokásainak leginkább megfelelő stílust, formát, funkciót, a színeket és mindazt, ami egy darab földet képes kertté varázsolni.

Apropó, sziklakert

Vagy annak kinéző tárgy. Egymásra dobált kövek, pár lapát betonozásból maradt kavics. Néhány kövirózsa. És egy műanyag háló. Eredetileg sziklakert akart lenni. Vagy valami, amit sziklakertnek neveznek.

De csak egy kupac ízléstelenség lett belőle. Egy vicc. Egy szégyenfolt.
Amit Magyarország egyik, idegenforgalomból élő ékszerdobozának belvárosában nézegethet az a több százezer turista, akinek arrafelé visz az útja.

Egyébként párja is van. Méltó.

Miféle lélek kell ilyen műalkotások elkészítéséhez? Miféle érzék, gondolat, miféle elképzelés a szépről, a harmóniáról, a természetről, az épített környezetről? Az ember és a természet kapcsolatáról, a gondos tervezésről, vagy az igényességről. És miféle kultúra, arányérzék, miféle gazdaszem, mely a jószágot arrafelé hízlalni hivatott?

És miért van sokfelé ehhez hasonló rettenet a magánkertekben is? Miért lapátolnak össze az emberek az előkertekben funkció nélküli földhalmokat, amiket aztán kövekkel támogatnak meg, hogy beléjük a legelképesztőbb növényeket ültessék, s sziklakertnek gondolják az egészet?

Talán ugyanazért, amiért elkopott autógumik lényegülnek át virágágyásokká, amiért neoncsövek meredeznek az előkertekben, amiért csikkek repülnek ki határozott ívben milliós autócsodák ablakaiból, amiért elegáns zakók ujjvégein ott maradnak a rávarrt cégjelzések, amiért fontos üzleti ebédek résztvevői kiváló éttermek asztalainál milliós félmondatok között lenyalják a kést, és amiért nejlon otthonkában flangál fél Magyarország.

Amiért kőoroszlánok vigyorognak a kapuk tetején, amiért műanyag gólyák állnak a kerti tavak szemérmetlenül kilátszó fekete fóliáin, amiért keletje van a felfújható műanyag gémeskútnak, amiért derekasan szaporodnak a fák nélküli, vízszintes kertek, amiért a gazdag növényzetet a sorba ültetett tuják alkotják, amiért a gondos talajelőkészítés az építési törmelék elterítését jelenti.

És amiért közelharc árán lehet feljutni egy buszra, amiért vonatnak nevezünk egy büdös, igénytelen, lassú és drága valamit, amiért nem fizetik ki határidőre a számláinkat, amiért azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mások sem fizetnek, amiért hagyjuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok, amiért mindig másokra várunk, amiért hivataltól hivatalig rohangálunk, hogy amúgy meglévő adatokat szolgáltassunk a hivataloknak.

S talán azért is, amiért elhisszük: a sziklakert (is) az, amit mi sziklakertnek gondolunk.

Porcsin, a kövér

Itt van ez a pozsgás, lapát formájú levéllel rendelkező növény (Portulaca oleracea), úgy vagyunk vele is, mint tucatnyi hasonlóval: gaz, mondjuk rá nagy lendülettel. Zöldség, mondják rá a konyhaművészet mélyebb bugyrait, vagy az évszázados, de lassan elfeledett hagyományokat is ismerők. Gyógynövény mondják rá a modernkori javasasszonyok és javas emberek.

És mindenkinek igaza van.

A kertészkedni vágyó hobbistáknak azért, mert a gondosan megtervezett és elültetett zöldségek között egy kissé erőszakos gaznak tetszik, az ínyenceknek azét, mert kiváló saláta (is) készíthető belőle, a hagyományos ételeket és szokásokat jól ismerőknek azért, mert dédanyáink remek fogásokat készítettek belőle, a gyógyfüveseknek meg azért, mert a kutatások bizonyították: a porcsin alighanem kétszer is sorban állt, amikor a növényeknek a C- és az  E-vitamint osztották, de bőségesen van benne béta-karotin, és Omega-3 zsírsav is. Erősíti az immunrendszert, s a legújabb vélekedések szerint bőségesen van benne melatonin is.

Viszonylag lassan növekvő, évelő növényről van szó, több mint négyezer éve ismert. Ha porcsintermesztésre adjuk a fejünket, nem kell extra igényeket biztosítanunk a növénynek. Szereti a meleget, nem sértődik meg, ha hetekig elfelejtjük öntözni, gyakorlatilag mesterséges vízutánpótlás nélkül is megél. Fényigényes, úgyhogy árnyékos területre ne száműzzük őkelmét. Ha rendszeresen tépkedünk róla leveleket salátába, húsételek mellé párolt köretnek, akkor érdemes némi figyelmet fordítani az öntözésre is. A némi azonban valóban némi legyen, ugyanis a pozsgások úgy vannak kitalálva, hogy leveleik csupán minimális párologtatást tesznek lehetővé, így a legkevesebb vízmennyiséget is jól tudják hasznosítani. Helybe is vethető, de lehet palántáról is ültetni, tőtávolságra minimum 20 centimétert számítsunk, a sorok között pedig hagyjunk 40 centiméteres távolságot.

Európa javasasszonyai megesküdtek rá, hogy skorbut ellen tökéletes gyógyszer, ugyanakkor használták bőrbetegségek kezelésére éppúgy, mint a szívrendszer megbetegedései ellen. Főzetét vizelethajtásra ajánlották, de a vércukorszint kezelésére is hasznosnak tartották. Többféle néven ismert, mondják keserűfűnek, disznópázsitnak, tetemoldófűnek, de porcogópázsitként is nevezik.

Őshazáját illetően van némi vita a tudósok között, egyesek amerikai, mások ázsiai eredetűnek tartják. Tény, hogy a Himalája nyugati lejtőitől Görögországig szinte mindenütt előfordul, de a mérsékelt égövi területeken Afrikában és Amerikában is megtaláljuk.

Leveléből teát is készíthetünk, de párolva köreteként vagy salátaként elkészítve a legkedveltebb. Ha kertészeti boltokban vadászunk rá, akkor a Portulaca oleracea vagy Portulaca oleracea ssp. oleracea convar. sativa néven keressük, előbbi általában a Kövér porcsin, utóbbi a Termesztett porcsin fedőnevet takarja latinul. (A termesztett változatot a sokfelé – szőlőkben, kertekben egyaránt – megtalálható gyomnövényből állították elő.)