Honnan tudjuk?

Korai bangita (Viburnum farreri)

Február közepe táján a kertészkedő lelkek fél szemmel már a metszőollókra pislognak, összeírják, miféle vetőmagokat kell beszerezni, aztán azon gondolkodnak, kell majd valami szer a lemosó permetezéshez, és tulajdonképpen ki is kellene már menni a kertbe.

„Csinálni” valamit.

Az ember még havat lát, nagykabátban mászkál, reggelente majd’ megfagy, de közben biztosan tudja – már az orrában is érzi -, hamarosan vége ennek az egésznek, a kertek alatt már ott jár a tavasz. A fekete rigó röpte lesz más, ahogy fellibben az erkélyre, a teraszra, vagy ahogy szöszmötöl a bokrok alatt? Máshogy repül talán? Vagy az újra meg-megszólaló galamb hangjától? Vagy ahogy lassan egyre odébb és odébb kúszik a délutáni naplemente... Talán a nagypapák múltból felsejlő alakjától is, ahogyan előkészítették a tejfölös poharakat a paprika és paradicsom magoknak?

Akárhogy is van, szép ez a február közepe. Szép a várakozásával, hogy pár nap még, és el lehet kezdeni a metszést – egy karácsonyra kapott jó metszőolló valóságos „ajzószer” tud lenni ilyenkor -, szép az ígéreteivel. És szép a terveivel. Hogy mi lesz majd idén a zöldbab helyén, hogy majd rebarbarát is vetünk, és nem is oly soká zöld lesz minden, tavasz lesz megint, és miénk lesz ismét a kert, hogy ültetünk majd néhány málnatövet az unokáknak, és kimehetünk végre a lakásból.

Ki a kertbe, ahol virágzik már a korai bangita, a varázsmogyoró és a fekete hunyor.