Muskátli

Muskátli
(www.newplantsandflowers.com)

A közhiedelem úgy tartja, hogy a muskátli színtiszta magyar növény, pedig nem is őshonos mifelénk, de úgy jártunk vele, mint Virág elvtárs magyar narancsával: a miénk lett. Eredetileg Dél-Afrikából származik, arrafelé félfás cserjeként éldegél. Választhatunk kicsit, közepeset vagy nagytermetűt, lehet piros, vörös, rózsaszín vagy fehér, álló és csüngő, muskátliból igazán kimeríthetetlen a választék. És ha már létezik népes tábora a Magyar égre magyar ufót! mozgalomnak, hát a muskátlikedvelők is nyugodtan engedhetnek a csábításnak, és követelhetnek muskátlit az erkélyekre és az ablakpárkányokra.

Európa első muskátlija – egy 1789-ben kiadott, az Angliában fellehető növényeket tartalmazó leírás szerint – 1690-ben érkezett a szigetre. Magyarországon írásos formában 1783-ban említik először. Maga a név nagy valószínűség szerint a moschata vagy muscata szóból ered, ami mósuszillatút jelent, a növény hazánkban egy időben muskáta néven is közismert volt. Népies jelleget csak a XIX. században kapott, akkoriban terjedt el ugyanis falvainkban.

Ültetésénél akkor járunk el helyesen, ha egy-egy növényre legalább két-három liter földet számítunk. Fontos, hogy az edényeink alul lyukasak legyenek, különben a fölösleges víz nem tud elfolyni. Vízből márpedig a muskátlinak sok kell: 27-28 fokos napi átlaghőmérsékletnél mindennap öntöznünk kell. Ennél jobban csak a fényt szereti: nyugodtan kitehetjük akár a tűző napra is. Ha futó vagy csüngő muskátlink van, a legjobb, ha olyan helyet keresünk nekik, ahol legalább öt-hat óra hosszan biztosan éri őket a nap.

A talaj iránt közepesen igényes, érdemes tehát jó minőségű, laza szerkezetű, porhanyós kerti földbe ültetni. Az elnyílott, száraz virágokat pedig szorgalmasan le kell szedegetnünk, amivel gyakorlatilag becsapjuk a növényt: energiáját ugyanis így nem a termés beérlelésére fordítja, hanem újabb és újabb virágokat hoz majd.  Több mint kétszázötven faj létezik, a fajták pontos száma talán nem is ismert. A mediterraneumban kivadulva is megélnek, nálunk a fagyot nem viselik el. Az alpesi tájak elképzelhetetlenek futómuskátli nélkül, az erkélyekről és teraszokról gyakran 1,5 méter hosszban is lecsüngenek. Itthon újabban nagy divatja van a rózsa-, az alma- vagy a citromillatú muskátlinak, késő ősszel ezeket is fagymentes helyre kell cipelnünk, és elegendő két-három hetente megöntöznünk őket. A futó muskátlit, vagyis a csüngő hajtásokkal díszítőt viszont csak rendszeres öntözéssel lehet biztonságosan átteleltetni, és neki a kerti muskátlinál melegebb téli szálláshely is kell.

A gyakori öntözés miatt az öntözővízzel általában kimossuk a talaj tápanyagait, ezért azokat időről időre pótolnunk kell. Ma már tucatnyi tápoldat közül választhatunk, a kezelés gyakoriságát mindegyik készítmény pontosan megadja, de a heti egyszeri kúra biztosan nem árt meg őkelmének.

Szaporítása meglehetősen egyszerű: a muskátliról le kell törnünk vagy vágnunk (egyesek kifejezetten a törésre esküsznek) egy akkora dugványt, amin legalább egy-két kifejlődött levél van. Ennek legjobb ideje augusztus tájára esik, ilyenkor a hajtásnövekedés már jóval lassabb. Dugványnak igyekezzünk virág nélküli, legalább 10-12 centiméteres hajtásokat választani, amiket jó minőségű, esetleg perlittel kevert földbe kell ültetnünk. Ha biztosra akarunk menni, vegyünk gyökereztető hormont, a dugvány aló részét pedig mártsuk bele, és így ültessük el. Egy tálba vagy edénybe több dugvány is kerülhet, a tálat sohase tegyük ki a tűző napra, és földjét rendszeresen öntözzük.