kertmanufaktúra

2011. május 31., kedd

Bégon úr virága: a Begónia

www.forestwander.com
Merthogy a Begónia Michel Bégon (1638-1710) úrnak köszönheti a nevét, aki San Domingo kormányzójaként tart nyilván az emlékezet. Illetve inkább annak, hogy a perui Charles Plumier szerzetes rábukkant az addig még ismeretlen növényre, és úgy gondolta jónak, ha azt a kor ismert és elismert botanikusáról, az amúgy kormányzóként is munkálkodó Bégon úrról nevezi el. Plumier testvérünk egyébként jártában-keltében eredetileg olyan növényre vadászott, amiből kinyerheti a váltóláz ellenszerét, és egy ilyen túra alkalmával lelt rá a csinos kis növényre.

A begóniából legalább ezer fajt tartanak számon, a szubtrópusi területeken mindenütt megtalálható. Legkedveltebb színei a vörös, a fehér, a sárga, a narancs és a sápadt narancs (ennek mibenlétéről – kellő tisztelettel adózván Virág elvtárs emlékezetének és jóságának  – ne nyissunk vitát), a rózsaszín, a piros és ezek cirmos, fodros, bodros és mindenféle változatai. Van belőlük szimpla és telt virágú változat is, a virágok a hajtások végén jönnek elő. Nem nő nagyra, beéri 30-50 centiméteres magassággal, leveleivel pedig vigyáznunk kell, mert egy óvatlan mozdulat, és máris porcelánként pattanva marad a kezünkben egy jókora darab.

A begónia nem rajong a tűző napért, ezért ha a napsütötte, nyaranként negyven fokra is felmelegedő teraszra akarnánk telepíteni őkelmét, a lehető legrosszabbat tennénk vele. Inkább egy félárnyékos, árnyékos kertrészt válasszunk, a szűrt napfényt persze szívesen elviseli. Öntözni gyakran kell, a gondoskodást gazdag virágzással hálálja meg. Érdekesség, hogy gyümölcse a virágzás után is megmarad és sokáig díszíti a növényt. Felhasználási lehetőségük végtelen: lehetnek dézsában, tarthatjuk cserépben virágállványokon, társíthatjuk évelőkkel, például Tűzesővel (Heuchera) az ágyásban, fűszernövényekkel (izsóp, zsálya, rozmaring, bazsalikom) is, jól mutatnak haragoszöld növényfal előtt, de csinosak a nebáncsvirágok társaságában, és ha kedvünk tartja, ágyásszegélyt is kialakíthatunk belőlük.

Hogy megismerné-e Plumier úr az ő begóniáját, erősen kétséges, ugyanis angol botanikusok az 1860-as évek második felében gőzerővel nekiálltak a hibrid változatok előállításának. 1870-ben Londonban nagy sikerrel be is mutatták az első hibrid változatot, a begónia karrierje azóta is töretlen nemcsak a szigetországban, hanem az öreg kontinensen is. Azok kedvéért, akik éjnek évadján is gyönyörködni szeretnének egy-egy begóniában, és hajlandóak a virágot éjszaka kellő mesterséges fénnyel megvilágítani, s mindezt egy üvegházban megcselekedni, kitaláltak egy hibridet, amelyiket virágos jókedve még a legfagyosabb decemberi télben sem hagyja el, és nem kap hőgutát a nagy nyári melegekben.

Ha gumós begóniánk van (Begonia x tuberhibrida), akkor teleltetéséről külön is gondoskodnunk kell. Az ősz végére szinte biztosan elhervadó leveleket és hajtásokat le kell szednünk a gumóról, és nem árt, ha óvatosan, de alaposan megtisztítjuk. Néhányan a gumók fürdetését sem tartják eretnek dolognak, ez ízlés kérdése, de ilyenkor érdemes türelmesen megvárnunk, amíg elveszti a felvett nedvességet. A száraz begónia gumóknak pedig homok – esetleg egy kis tőzeg – és fűrészpor hozzáadásával kellemes, téli álmot biztosító keveréket készítünk, amibe szépen rétegezve helyezzük el őket. Ha fagymentes helyen tároljuk, épségben látjuk őket viszont a tavaszi kiültetéskor.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...