Van egy kis probléma

Nézőpont kérdése
(https://www.facebook.com/Shahram.Design)

A napokban egy épülő családi ház tulajdonosaival találkoztam. Kertet szeretnének. Elmondták elképzeléseiket, megnéztük a telket, beszélgettünk. Nem voltunk ismeretlenek egymásnak: olvasták a kertről, a kertépítésről és a kert tervezéséről írt blogbejegyzéseimet, követik Facebook oldalunkat is. A tervek szerint idén véget ér az építkezés, és tavasszal jöhetne a kert. Ha minden jól megy, mondják. Merthogy van egy kis probléma.

Ez amúgy az egyik kedvenc mondatom.

A van egy kis probléma magyarra fordítva ugyanis általában azt jelenti, hogy meglehetősen kevés – matematikai értelmezésben nulla – az esélye, hogy ház a kitűzött határidőre elkészül. Ennél valamivel kevesebb, hogy elegendő lesz a tervezett költségvetés. És ennél is kevesebb, hogy minden úgy valósul majd meg, ahogy azt a megrendelő elképzelte.

A van egy kis probléma gyakran azt is jelenti, hogy köddé vált a házat tervező építészmérnök. Legalábbis a reménybeli háztulajdonosok számára. Ideiglenesen vagy véglegesen. A van egy kis probléma felvezető első mondat utáni második már-már üzembiztosan a konfliktusról szól. Az építtető és a tervező közötti csatákról, melyek ütközeteit és csapásváltásait jó ideje figyelem és hallgatom, s válok néha akaratlanul is részesévé. Merthogy a csatatér üszkös maradványait nem ritkán a kert tervezőjeként és építőjeként kell kerülgetnem, használható alakzatba rendeznem vagy éppen eltakarítanom a romokat. Ha lehet.

Ismerős helyzetek, típushibák, hihetetlen történetek és elképesztő motívumok a „van egy kis probléma” mögött. Eltűnő tervezővel vagy éppen jól együttműködve vele. Jó ideje görgettem magamban e meghökkentő meséket. Nem tartogatom tovább egyiket sem, inkább összerendezem őket ebben a blogbejegyzésben.

Az építészmérnök eltűnik és később sem kerül elő
Mert összeveszett a tulajdonossal. Vagy a tulajdonos veszett össze az építésszel. Például azért, mert a terv szép, de nyoma nincs rajta járdának. Vagy lépcsőnek. Ami összekötné a bejárati ajtót vagy a teraszt a kerttel, esetleg a nem létező járdával. Ilyenkor az ajtónál vagy a terasz szélénél véget ér a tervezett világ. De a tulajdonos meg olyan, a házból kilépve járdán szeretne bóklászni, a teraszról is lejönne néhanap, úgyhogy ilyenkor telefonál, mi a helyzet a járdával. Az építész ezt zokon veszi, és – vérmérséklettől függően – a következő válaszokkal áll elő: 1. Járda és lépcső nincs, azt majd a tulajdonosok kitalálják. 2. Nem is volt szó járdáról és lépcsőről. 3. Hagynák őt békén egyrészt a járdával, másrészt a lépcsővel, kaptak egy dögös tervet, benne az építész fantasztikus ötleteivel, legyen elég ennyi.

Igen ám, csakhogy a tulajdonosok máshogy emlékeznek: 1. Úgy volt, hogy a járdát és a lépcsőket az építész találja ki, merthogy azok mégiscsak a házhoz tartoznak. 2. Szó volt járdáról és lépcsőről. 3. A terv lehet hogy dögös, lehet, hogy abban az építész fantasztikus ötletei vannak benne, de ahogy a papírra rajzolt fantasztikumok testet öltenek, mintha mindennek az ellenkezője válna valóra, és hát ez kezd több lenni az elégnél.

Ezeken aztán jól elvitatkoznak, s rendszerint még féltucatnyi kisebb-nagyobb vélt vagy valós sérelem, félreértés, nem tisztázott részlet kerül elő. A történet aztán a bevált forgatókönyv szerint úgy folytatódik, hogy az építész (vagy a megrendelő) elköszön. Halkan vagy nem is hallhatóan, néha emelt hangon, de van, hogy csak leteszi a telefont és többet fel sem veszi.

De összevesznek azért is, mert az építész elvállalja a műszaki vezetést, aztán menet közben kiderül, ez leginkább telefonos segítségnyújtást jelent. Már azokban a ritka pillanatokban, amikor az építész hajlandó beszélgetni a megrendelővel. E beszélgetések végén gyakran hangzik el az „oldják meg valahogy!” típusú mondat, amitől a tulajdonos kissé ideges lesz, az ideges tulajdonostól az építész még idegesebb, és némi emelt hangú társalgást követően a felek beszüntetik a kommunikációt.

Hegymászók előnyben: papír és valóság
Gyakorta megesik, hogy a mesterek szerint lesz egy kis gond, ha mindent a terv szerint csinálnak. Merthogy akkor a bejárati ajtó három-négy méterrel lesz magasabban a megálmodott talajszinttől, bár lifttel, helikopterrel és hegymászó felszereléssel egészen kiválón működhet ez is. A tulajdonos ilyenkor felhívja az építészt, aki viszonylag hamar megsértődik, semmiféle gond nem lesz, és nehogy már egy kőművesmester mondja meg a tutit, úgyhogy dolgozzon csak szorgalmasan a bobcates kolléga. A bobcates kolléga tehát dolgozik, a kőművesek alapoznak, falaznak, aztán a folyamat végén a tulajdonos kissé fájó nyakkal mered felfelé, hiába na, egy három és fél méteres magasságban lebegő bejárat nyakfájós pillanatokat eredményez. Majd a kertépítéskor megoldják, feltöltik földdel, mondja az újabb kérdésre az építész, de azt már nem részletezi, mi bírja rá a földet, hogy ott maradjon egy helyben. s hogy hová méltóztatik elfolyni a víznek a földhányásról. S azt sem meséli el, ha valami csoda folytán a föld ott is maradna, hogyan lehetne átjutni autóval e három és fél méteres buckán úgy, hogy aztán azon nagy óvatosan leereszkedve a büszke háztulajdonos használni is tudja az egyébként kissé szűkre méretezett garázsát. („Pedig mondtuk, hogy két autóval szeretnénk beállni!”)

A telek, mint szeméttároló
Amikor befejeződik a ház építése, s kezdődhetne a kerté, a telek igen gyakran egy csinos szeméttelephez hasonlít. Földkupacok, deszkák, lécek, zsákok, törött téglák. Így szokott lenni. Hogy miért szokott így lenni, nem lehet tudni, talán ez is történelmileg alakult így. Talán létezik valami titkos kiskáté, miszerint a zsaluzásból, a betonozásból megmaradt hulladékot a helyszínen kell hagyni, az üres cementes zsákok meg szétdobálva érzik jól magukat, a légkondicionáló csinos papírdoboza hanyagul helyeződjék el egy földkupac tetején, mellette vezeték és csődarabok heverjenek, és az sem árt, ha szögek és raklapok is találhatók művészi rendetlenségben szanaszét. A tökéletes összhang érdekében aztán kell még néhány tejes vagy kakaós zacskó, műanyag üveg, pár konzerv, néhány összeszáradt ecset, kerítéselemekből megmaradt darabok, vágókorongok, ilyesmik. A festékes vödör maradékát pedig ki kell önteni a földre, egy félreeső helyen, egy fatörzs vagy a szomszéd kerítése mellé, az efféle holmiknak keresve sem lehetne jobb helyet találni széles e nagyvilágon.

Eltűnt a termőföld
Kertészeti szempontból egészen remek helyzet, amikor a telekről eltűnik a termőföld. Valahol ott van persze, mélyen az agyagos, törmelékes romtalaj alatt, lent, a betonkeménységűre taposott felső, használhatatlan réteg alatt. Némiképp egyszerűbb – és olcsóbb – lett volna az építkezés kezdetén összegyűjteni, ahogy azt egyébként törvény is előírja, de efféle huncutságokra valahogy nem nagyon jut idő.

Előfordul aztán, hogy az építkezés vége felé közeledve valaki kideríti, hogy a telken a talaj használhatatlan, s érdekes módon mindig ő az, aki éppen tud – megbízható helyről! – remek fekete földet szerezni. És szerez. Ezzel általában két gond van. Nem remek és nem fekete. Legtöbbször rosszabb az eredetinél, törmelékes anyagos rettenet vagy kukoricaszárakkal gazdagon dúsított valami, viszont tuti helyről származik, a sógor/az após/a Sanyi/a Zoli/a gyerek – a nevek és beosztások gyakran elképesztő kavalkádban egyesülnek – ajánlotta, és hát nemcsak a föld, a fuvar is olcsóbb volt. A kertépítéskor aztán kiderül – merthogy az egészet, a régi agyagosat és újonnan beszerzett remek fekete földet is cserélni kell –, hogy mégsem volt olcsóbb. Igaz, a sógor/az após/a Sanyi/ a Zoli/ a gyerek is igazán kereshet egy kis mellékest azon a nyomorult fekete földön. Pláne, ha remek.

Majd elnyeli a föld: csapadékvíz és talajmechanika
Van néhány elvetemült háztulajdonos, nekik visszatérő mániájuk a csapadékvíz. Hogy az hová folyik majd az ereszcsatorna végén, lehet-e vele öntözni a kertet vagy uram bocsá’, felhasználni azt a vizet a mosáshoz, de legalábbis a WC tartályokat azokkal megtölteni. Ezt kérdezgetik a kőművesmestertől, a műszaki vezetőtől és az építésztől is. E kérdő mondatok szépséghibája, hogy kissé későn hangzanak el. Úgyhogy a kőművesmester vagy a műszaki vezető ilyenkor a tervet bogarászva bizonytalanul közli, hogy ezt alighanem csak a tervező és a magasságos atyaúristen tudja. Miután utóbbi rendszerint elfoglaltnak mondható, marad az építész. Ő meg – mert idegrendszere néhány előző csörtétől kissé ziláltnak tűnik – lakonikus egyszerűséggel azt találja mondani, hogy azt a kifolyó vizet majd szépen elnyeli a föld. Igaz, léteznek egészen kiváló megoldások az esővíz összegyűjtésére és háztartási felhasználására, de ezeket kitalálni, apróra megtervezni kétségtelenül macerásabb egy négyszavas válasznál.

És sok van, mi macerás, de nagyon úgy néz ki, a talajmechanikai felmérésnél nincs semmi macerásabb. Merthogy hiába adja tovább a szomszédságtól származó hírt az építtető a tervezőnek, miszerint a területen korábban agyag-, homok- vagy földkitermelés folyt, talajmechanikai tervezőmunka nem történik. Aztán amikor a kőműves mester harminckettedszer noszogatja a gazdát, kérdezné meg az építészt arról az agyagról, a gazda kötélnek áll, és újabb izgalmas telefonbeszélgetés veszi kezdetét. (Már amennyiben a hívott fél is hajlandónak mutatkozik egy kis csevejre.) Az elsőként elhangzó kérdés – elég lesz-e a meglévő alapozás –, persze költői, merthogy addigra a házban már a festők festegetnek. A talajügyi telefonbeszélgetések egyébként nem ritkán azzal a megnyugtató kinyilatkoztatással érnek véget, hogy bánya vagy mi ide vagy oda, a talaj azóta már biztosan „összeállt”.

A tetőtérből remek
Ki tudja miért, akadnak élhetetlen háztulajdonosok is, akik nem elégszenek meg a tetőtéri ablakból élvezhető pazar látvánnyal, nekik a földszintről is jó kilátás kell. Vagy legalább közepes. Ők azok, akik teraszos kialakítású telkek boldog tulajdonosaként a földszintről néznének a kertre, de abból semmit sem látnak. Látnak viszont jó néhány szép terméskövet, merthogy az első terasz támfala jóval magasabban van az ülésmagasságnál. És néha állva is a köveket látják. Ez amúgy szép látvány, de két, maximum három perc elteltével valóságos börtönben érzi magát a család. S ők bizony idegességükben nem tudják értékelni a segítő szándékot sem, pedig a ház, a teraszok és a terméskövek megálmodója segítségükre siet: a földszintről lehet, hogy nem a legjobb, de a tetőtérből egészen remek a kilátás.

Rejtély
Rejtély persze, hogy a tulajdonosok miért nem tájékozódnak előre az építész korábbi terveiről, miért nem érdeklődnek előző ügyfeleinél, miért nem nézik meg házait vagy más munkáit. Megfejthetetlen, hogy a tervezés folyamatában miért nem került szóba a járda, a terasz, a lépcső vagy az irdatlan szintkülönbség. Miért nem kérdezi meg senki a családból, hogyan jutnak majd be a garázsba, és hogy fér majd el két autó egy helyen?

És miért nem tűnik fel egy járda nélküli látványterv, miért csak az építés végén merül fel a csapadékvíz elvezetése, miért van rosszul kitalálva a támfal, miért nincs bent az építési szerződésben a takarítás? Miért dobja el bárki is a tejes zacskót és a cementes zsákot, és vajon miért lesz valaki virtuális műszaki vezető, és miért nem beszél egymással hosszasan tervező és megbízó egy olyan jelentéktelen semmiségről, mint egy ház építése? Miért nem tud két-három ember szót érteni egymással?

És miért tűnik úgy, hogy az igénytelenség már-már elengedhetetlen részévé vált a mindennapi munkának?