Bégon úr virága: a Begónia

www.forestwander.com

Merthogy a Begónia Michel Bégon (1638-1710) úrnak köszönheti a nevét, aki San Domingo kormányzójaként tart nyilván az emlékezet. Illetve inkább annak, hogy a perui Charles Plumier szerzetes rábukkant az addig még ismeretlen növényre, és úgy gondolta jónak, ha azt a kor ismert és elismert botanikusáról, az amúgy kormányzóként is munkálkodó Bégon úrról nevezi el. Plumier testvérünk egyébként jártában-keltében eredetileg olyan növényre vadászott, amiből kinyerheti a váltóláz ellenszerét, és egy ilyen túra alkalmával lelt rá a csinos kis növényre.

A begóniából legalább ezer fajt tartanak számon, a szubtrópusi területeken mindenütt megtalálható. Legkedveltebb színei a vörös, a fehér, a sárga, a narancs és a sápadt narancs (ennek mibenlétéről – kellő tisztelettel adózván Virág elvtárs emlékezetének és jóságának  – ne nyissunk vitát), a rózsaszín, a piros és ezek cirmos, fodros, bodros és mindenféle változatai. Van belőlük szimpla és telt virágú változat is, a virágok a hajtások végén jönnek elő. Nem nő nagyra, beéri 30-50 centiméteres magassággal, leveleivel pedig vigyáznunk kell, mert egy óvatlan mozdulat, és máris porcelánként pattanva marad a kezünkben egy jókora darab.

A begónia nem rajong a tűző napért, ezért ha a napsütötte, nyaranként negyven fokra is felmelegedő teraszra akarnánk telepíteni őkelmét, a lehető legrosszabbat tennénk vele. Inkább egy félárnyékos, árnyékos kertrészt válasszunk, a szűrt napfényt persze szívesen elviseli. Öntözni gyakran kell, a gondoskodást gazdag virágzással hálálja meg. Érdekesség, hogy gyümölcse a virágzás után is megmarad és sokáig díszíti a növényt. Felhasználási lehetőségük végtelen: lehetnek dézsában, tarthatjuk cserépben virágállványokon, társíthatjuk évelőkkel, például Tűzesővel (Heuchera) az ágyásban, fűszernövényekkel (izsóp, zsálya, rozmaring, bazsalikom) is, jól mutatnak haragoszöld növényfal előtt, de csinosak a nebáncsvirágok társaságában, és ha kedvünk tartja, ágyásszegélyt is kialakíthatunk belőlük.

Hogy megismerné-e Plumier úr az ő begóniáját, erősen kétséges, ugyanis angol botanikusok az 1860-as évek második felében gőzerővel nekiálltak a hibrid változatok előállításának. 1870-ben Londonban nagy sikerrel be is mutatták az első hibrid változatot, a begónia karrierje azóta is töretlen nemcsak a szigetországban, hanem az öreg kontinensen is. Azok kedvéért, akik éjnek évadján is gyönyörködni szeretnének egy-egy begóniában, és hajlandóak a virágot éjszaka kellő mesterséges fénnyel megvilágítani, s mindezt egy üvegházban megcselekedni, kitaláltak egy hibridet, amelyiket virágos jókedve még a legfagyosabb decemberi télben sem hagyja el, és nem kap hőgutát a nagy nyári melegekben.

Ha gumós begóniánk van (Begonia x tuberhibrida), akkor teleltetéséről külön is gondoskodnunk kell. Az ősz végére szinte biztosan elhervadó leveleket és hajtásokat le kell szednünk a gumóról, és nem árt, ha óvatosan, de alaposan megtisztítjuk. Néhányan a gumók fürdetését sem tartják eretnek dolognak, ez ízlés kérdése, de ilyenkor érdemes türelmesen megvárnunk, amíg elveszti a felvett nedvességet. A száraz begónia gumóknak pedig homok – esetleg egy kis tőzeg – és fűrészpor hozzáadásával kellemes, téli álmot biztosító keveréket készítünk, amibe szépen rétegezve helyezzük el őket. Ha fagymentes helyen tároljuk, épségben látjuk őket viszont a tavaszi kiültetéskor.

Akik savanyún szeretik

www.forestwander.com

Sokan, sokszor megpróbálták már rábeszélni a Rhododendronokat, hogy nem is olyan borzasztó egy meszes talaj, különben is, nem kevesen vannak, akik kifejezetten vidáman eléldegélnek efféle földben is, mindhiába.

A rhododendronokat makacs fából faragták.

Ki nem állhatják a meszet, a csapvíz mégoly kevés mésztartalmától is feláll a hátukon a szőr, úgyhogy rhododendront tartani meglehetős türelemjáték és kísérletező kedv kérdése. Mifelénk nincs is olyan kultusza, mint Európa nyugati felében, ahol nemcsak a párásabb környezet, de savanyú, mészmentes föld is bőséggel megtalálható. Kész szerencse, hogy egy kis magyar savanyú mifelénk is fellelhető, leginkább Vas megyében, ahová tömött turistabuszok indulnak ilyentájt, hogy népes utazóközönségük hosszasan gyönyörködjön a Kámoni és a Jeli Arborétum ezerszámra virágzó pompás növényeiben.

Van köztük örökzöld és lombhullató faj is, utóbbiakat régebben Azalea néven tartották nyilván, ma már ezek is a rhododendronok nemzetségébe tartoznak, bár a mindennapi nyelvben – különösen a törpe fajták – megmaradtak azáleának. Hazájuk Észak-Amerika, Délkelet-Európa, a Kaukázus vagy Japán.

Ma már oly sok mindenről tartanak szavazást széles e világon, nem lenne meglepő, ha élelmes közvélemény-kutatók a melyik a legszebb virágzó díszcserje kérdést tennék fel szavazásra, mely procedúrán a rhododendron végezne az első helyen.

Nevét a görög rózsa (rodón) és fa (dendron) szavak összeillesztéséből kapta, magyarul harangrózsának, havasi rózsának vagy havasszépének is hívják. Virágai a kékes árnyalatokon kívül szinte bármilyen színűek lehetnek, de a virágok formája és illata is végtelenül gazdag. Ligetes facsoportok alatt vagy fenyők félárnyékban érzik legjobban magukat. Nem viselik el a vizes, levegőtlen talajt, öntözni leginkább esővízzel lehet őket. Egy házi kertben rhododendront nevelni nagy kihívás, talajcsere vagy a föld savanyítása nélkül hozzákezdeni sem érdemes.

A követendő metódus receptje: a növényünknek kiásott gödör aljára gazdagon terítsünk speciális rhododendron földet, vagy savas tőzegkeveréket. A savanyításhoz használhatunk fenyőkérget és tőzeget egyaránt – e célra kiegészítőként a kávézaccra is jól jöhet – de ezekből nem árt időről időre egy kisebb készletet beszerezni, mert a párolgással és egyéb furmányos kémiai trükkökkel a savanyú hatás egy idő után biztosan odalesz.

Az elmúlt években megjelentek a mésztűrő rhododendron néven forgalmazott növények, velük az a helyzet, hogy nagy duzzogva elviselik a kissé meszes talajt, de azért a lelkük mélyén csak-csak a savanyú földért vannak oda.

Macerás szépség: a gyep

Valahogy úgy vagyunk vele, hogy gyep, minden kertbe kell. Gyep nélkül nem érvényesülnek igazán gondosan megtervezett és kialakított virágágyásaink, gyep nélkül nincs egységes összekötő eleme a kertnek, és hát igen, gyep nélkül mifelénk meglehetősen furcsán néz ki egy kert.

Gyep tehát igenis kell a kertbe.

Kell, mert ott lehet jókat focizni a gyerekkel, kell, mert nyugtatja a lelket és a szemet, utóbbival amúgy is igen sok nyughatatlan dolgot látunk nap mint nap. És kell, mert egy szép füves területrész nagyobbnak mutatja a kertet, és kell, mert rendezetté teszi kinti tereinket.

Gyepre tehát szükségünk van.

Első menetben olyan talajréteget kell kialakítanunk, ami biztosítja a fű növekedéséhez szükséges tápanyagokat, átereszti a vizet, de kellően tömör, és felülete leginkább a billiárdasztal simaságára hajaz. Ha területünk gyomos és romos, e használhatatlan felső rétegtől meg kell szabadulnunk. Kis területen ezt egy jóképű kapával is megtehetjük nagyobb felületnél azonban érdemes gyepfelvágót kölcsönöznünk, amivel nagy akkurátusan szőnyegszerűen tudjuk majd felszedni a talajt.

Ha gyepesítendő területünk agyagos, nehezen ereszti át a vizet, legjobb, ha folyami homokkal javítjuk fel. A hiányzó tápanyagok pótlására legjobb az érett istállótrágya, az idevágó szakirodalom így ír: végy 3-5 kilogrammal érett szarvasmarhatrágyát négyzetméterenként. Ha ilyesmi nem terem a környékünkön, vételezzünk porított szarvasmarhatrágyát, és azt forgassuk bele a talajba. Talajunk javítására egyébként nagyszerű a Cofuna, az Alginit vagy a Bentonit is, a jobb mezőgazdasági boltokban tartanak belőlük.

A füvesítésre szánt területen természetesen semmiféle törmelék, kő vagy másféle maradék nem lehet, úgyhogy ezeket nagy akkurátusan mind el kell távolítanunk. Ha ezzel is megvagyunk, egyengessük el a talajt. A módszer: néhány, az idő előrehaladtával egyre hosszabbnak és hosszabbnak tűnő percet szánjunk egy nehéz henger húzogatására, legalább két irányból keresztül kasul bejárva a terciát. A nehéz pillanatokban ne feledjük: olyan felszínt kell kialakítanunk, amelyik asztallap simaságú. Ha nem akarjuk munkákat újra kezdeni, a hengerezéshez érdemes sarok nélküli cipőt felvennünk, különben mi magunk alakítunk ki hullámvasúthoz hasonlatos felületet.

Hanem a fűmag.

Olyat vegyünk, amelyik megfelel annak az igénybevételnek, amire a területet használni fogjuk. Ha Messi stílusában kergetjük majd a bőrt a kölyökkel a füvön, akkor sport keverékre vadásszunk. Ha teraszunkon üldögélve, kezünkben koktélospohárral szeretnénk szemlélődni óraszám, akkor a pázsit keverék kell nekünk. Napos területre napra való, árnyékosra meg némi árnyékot is elviselő fűmagot válasszunk. Fontos azonban, hogy ne higgyünk a csábításnak: bármit is írjanak a csomagolásra, a mélyárnyékban is harsogóan zöld színű füvet még nem találták fel. Ilyen helyre inkább gyeppótló növényeket telepítsünk.

Legkevesebb 3-4 dkg fűmaggal számoljunk négyzetméterenként, a vetést szélcsendes időben végezzük. A magokat ne túl mélyen, egy gereblye fokával dolgozzuk be a talajba, aztán derekunk edzésben tartása érdekében jöhet egy újabb alapos hengerezés. Ha mindent jól csináltunk, és a területet naponta többször is öntöztük, két hét múlva előbújnak az első fűszálak. Néhány hétig ne tervezzünk túl sok házon kívüli programot, ugyanis el leszünk foglalva a naponkénti két, három, esetleg négy öntözéssel. Mindezt figyelmesen, tócsák kialakítása nélkül kell megejtenünk, úgy, hogy a felső talajréteg egyenletesen jusson nedvességhez.
Két és négylábú családtagjainkkal pedig meg kell értetnünk, hogy az első pár hónapban csak nézni szabad szépen gyarapodó füvünket, rámászkálni, rajta megkerülős cseleket bemutatni és csinos kis fadarabokat dobálni az ebnek egyértelműen a tiltott tevékenységek listáján szerepel. Az első nyírással meg kell várnunk, amíg füvünk eléri a 8-10 centiméteres magasságot.

A gyepesítésre amúgy tavasz táján az április és a május mutatkozik a legideálisabbnak, aztán szóba jöhet még az augusztus vége és a szeptember.

Pár hónap múltán tehát szép zöld gyepünk lesz, de hogy ilyen is maradjon, ahhoz rendszeres ápolásra, kaszálásra és mindenféle macerás munkákra van szükség. Merthogy a gondozott, szép füves terület folyamatos, és szép számú feladatot ad a ház emberének vagy éppen asszonyának. De az ápolt gyep látványa, a gondozott szegélyek képe, a kert gyeptől is teljessé váló harmóniája megéri a fáradtságot.

Muskátli

Muskátli
(www.newplantsandflowers.com)

A közhiedelem úgy tartja, hogy a muskátli színtiszta magyar növény, pedig nem is őshonos mifelénk, de úgy jártunk vele, mint Virág elvtárs magyar narancsával: a miénk lett. Eredetileg Dél-Afrikából származik, arrafelé félfás cserjeként éldegél. Választhatunk kicsit, közepeset vagy nagytermetűt, lehet piros, vörös, rózsaszín vagy fehér, álló és csüngő, muskátliból igazán kimeríthetetlen a választék. És ha már létezik népes tábora a Magyar égre magyar ufót! mozgalomnak, hát a muskátlikedvelők is nyugodtan engedhetnek a csábításnak, és követelhetnek muskátlit az erkélyekre és az ablakpárkányokra.

Európa első muskátlija – egy 1789-ben kiadott, az Angliában fellehető növényeket tartalmazó leírás szerint – 1690-ben érkezett a szigetre. Magyarországon írásos formában 1783-ban említik először. Maga a név nagy valószínűség szerint a moschata vagy muscata szóból ered, ami mósuszillatút jelent, a növény hazánkban egy időben muskáta néven is közismert volt. Népies jelleget csak a XIX. században kapott, akkoriban terjedt el ugyanis falvainkban.

Ültetésénél akkor járunk el helyesen, ha egy-egy növényre legalább két-három liter földet számítunk. Fontos, hogy az edényeink alul lyukasak legyenek, különben a fölösleges víz nem tud elfolyni. Vízből márpedig a muskátlinak sok kell: 27-28 fokos napi átlaghőmérsékletnél mindennap öntöznünk kell. Ennél jobban csak a fényt szereti: nyugodtan kitehetjük akár a tűző napra is. Ha futó vagy csüngő muskátlink van, a legjobb, ha olyan helyet keresünk nekik, ahol legalább öt-hat óra hosszan biztosan éri őket a nap.

A talaj iránt közepesen igényes, érdemes tehát jó minőségű, laza szerkezetű, porhanyós kerti földbe ültetni. Az elnyílott, száraz virágokat pedig szorgalmasan le kell szedegetnünk, amivel gyakorlatilag becsapjuk a növényt: energiáját ugyanis így nem a termés beérlelésére fordítja, hanem újabb és újabb virágokat hoz majd.  Több mint kétszázötven faj létezik, a fajták pontos száma talán nem is ismert. A mediterraneumban kivadulva is megélnek, nálunk a fagyot nem viselik el. Az alpesi tájak elképzelhetetlenek futómuskátli nélkül, az erkélyekről és teraszokról gyakran 1,5 méter hosszban is lecsüngenek. Itthon újabban nagy divatja van a rózsa-, az alma- vagy a citromillatú muskátlinak, késő ősszel ezeket is fagymentes helyre kell cipelnünk, és elegendő két-három hetente megöntöznünk őket. A futó muskátlit, vagyis a csüngő hajtásokkal díszítőt viszont csak rendszeres öntözéssel lehet biztonságosan átteleltetni, és neki a kerti muskátlinál melegebb téli szálláshely is kell.

A gyakori öntözés miatt az öntözővízzel általában kimossuk a talaj tápanyagait, ezért azokat időről időre pótolnunk kell. Ma már tucatnyi tápoldat közül választhatunk, a kezelés gyakoriságát mindegyik készítmény pontosan megadja, de a heti egyszeri kúra biztosan nem árt meg őkelmének.

Szaporítása meglehetősen egyszerű: a muskátliról le kell törnünk vagy vágnunk (egyesek kifejezetten a törésre esküsznek) egy akkora dugványt, amin legalább egy-két kifejlődött levél van. Ennek legjobb ideje augusztus tájára esik, ilyenkor a hajtásnövekedés már jóval lassabb. Dugványnak igyekezzünk virág nélküli, legalább 10-12 centiméteres hajtásokat választani, amiket jó minőségű, esetleg perlittel kevert földbe kell ültetnünk. Ha biztosra akarunk menni, vegyünk gyökereztető hormont, a dugvány aló részét pedig mártsuk bele, és így ültessük el. Egy tálba vagy edénybe több dugvány is kerülhet, a tálat sohase tegyük ki a tűző napra, és földjét rendszeresen öntözzük.