Egyedül

Sokszor elnézem ezt a fotót.

A hófehér szirmokat, a körülöttük porrá száradó leveleket, a szál virág méltóságát, magáért való egyszerűségét. Csak néhány nap után gondoltam rá, hogy lefényképezzem. Hogy így is megmaradjon. Sokszor megálltam mellette a kertben, néztem, ahogy fehérlett a pusztuló földben.

A földben, melynek illatával sok mindent felkavar a szél, a félig nyitva hagyott istálló ajtaján kibuggyanó melegszagot, a szénapadlás rejtelmeit, emlékeket, a kopott széktámlára vetett vállkendő rojtjait, apám diópálinkájának illatát, régi éveket, anyám hangját, a cserépkályha elé rakott fahasábok szagát, a sülő alma illatát, szelet zsíros kenyerek ízét, az őszt, a varjak károgását, a kupacokba hordott trágya szigorú rendjét, a reggel frissességét, az ásó érces koppanását, az aranyló színeket, és könyvek lapjait, melyeken komótosan ballag az idő, s Matula ott ül a nádkunyhó előtt.

Szeretem ezt a fotót.
A virág dacosságát, ha van neki ilyesmije egyáltalán.

Szeretem, mert néha elhiszem, hogy nincs is mulandóság, csak az alkotó ember van, mindenki a maga kertjével, virágaival és gyomjaival, életeivel, álmaival, terveivel. Szeretem, mert ebben a fotóban benne van minden, ami ott van tavaszban, nyárban, őszben és télben, benne a naptárlapok gyorsuló forgásában, s mert benne van a volt, a van és a lesz.

Szeretem, mert magamat, magunkat látom benne. A teremtő munkát, az örömöt, s csak néha az elmúlás stációit.

Sokszor elnézem ezt a fotót...

Levegőt!

Ezt amúgy József Attila is mondta, de esetünkben maradjunk most inkább a gyepeknél, és így ősz táján biztosítsunk nekik némi levegőt. Ezt egy kisebb terület esetén megtehetjük egy gereblyével is, gondosan eltávolítva a fűszálak közötti összetömörödött, elhalt részecskékből összeálló filcréteget.

Ha nagyobb területről van szó, egy gyepszellőztetőt kell igénybe vennünk, kötött talaj esetén merészkedjünk mélyebbre, egyébként elégedjünk meg a szokásos mélységgel. Ne ijedjünk meg, hogy lassan novembert mutat a naptár: ha szükséges, bátran vessük felül a megkopott részeket, tavasszal a most elvetett magvak növekedésnek indulnak majd. A metódus a következő legyen: a fűmagot keverjük össze jó minőségű földdel, terítsük el, végül a területet hengerrel járjuk meg. Egyébként sok helyütt még ma is használják a régi módszert, a hó alá vetést, ilyenkor a fűmagot késő ősszel, kora télen vetik el, március áprilisra aztán szinte magától kizöldül a gyep. Persze ez a módszer nem minden esetben válik be – hó nélkül meglehetősen bizonytalan a végeredmény – fűvetésre léteznek ennél biztosabb megoldási módok is.

Ha ősz, akkor nemcsak gyepszellőztetés, hanem gyeptrágya is.

A gondos gazda igyekszik megfelelő trágyázással felkészíteni a gyepet a télre. Ezzel azt próbálja elérni, hogy feltöltődjenek a gyökerekben az őszre igencsak kimerült tápanyagkészletek. Ma már biztonsággal használhatunk hosszú lebomlási idejű gyeptrágyákat, számos cég kínál jó minőségű, megbízható termékeket. Ezekben az őszi gyeptrágyákban egyébként a kálium található meg a legnagyobb adagban.

A gyeptrágyát érdemes az utolsó fűnyírás, illetve az ezzel egybekötött gyepszellőztetés idején kijuttatni, a tápanyagok folyamatosan, hónapok alatt bomlanak le. A sorrendet ne változtassuk meg: először a fűnyírót, és csak azt követően használjuk a gyepszellőztetőt. A gyártók a tápanyagokat apró gömböcskébe csomagolják, ezeket legtöbbször gyanta alapanyagú burok veszi körül, ami fokozatosan engedi át a gyep gyökérzete számára szükséges elemeket.

Ilyenkor ősszel a gyepet akkor érdemes utoljára lenyírnunk, amikor biztosak lehetünk benne, hogy már nem növekszik. Ebben a későre nyúlt, időnként tavaszias őszben ez valószínűleg éppen napjainkra esik. Fűnyírás és gyepszellőztetés előtt természetesen a lehullott faleveleket, letöredezett ágdarabokat gondosan el kell távolítanunk a gyepről. Az sem válik a gyepes terület hátrányára, ha ősszel vékony rétegben jó minőségű termőfölddel – kötött talajok esetén a földet folyami homokkal kell kevernünk –, mint a sütemények tetejét a porcukorral, vékonyan beszórjuk az egész területet.

Végezetül egy hasznos tanács a kerttulajdonosoknak: bármekkora késztetést is éreznek, a fagyok beköszöntével ne mászkáljanak fel s alá a gyepen, ezzel ugyanis minden korábbi előkészítő munkát tönkre tehetnek: a fagyott fűszálak nagyon nehezen heverik ki a taposás okozta károkat.

A múmia bosszúja

A mi múmiánk csendes, türelmesen fajta. Heteken át csak üldögél az ágon, nem zavarja sem eső, sem napsütés, ilyen réveteg, szinte szemlélődő típus. Amúgy egy lélektanilag fontos pillanatra vár: a faképnél történő hagyásra. Amikor a gazda otthagyja őt ősszel a fa tetején. Vagy a fa alatt. Merthogy múmiánk szívesen időzik a fűben, a bokrok alatt is.

Az igazság az, hogy múmiánk eredetileg nem született múmiának, csakhogy időközben a fát megtámadta a Monilinia laxa, vagy a Monilinia fructigena. Ennek a szépnevű szörnyetegnek meg olyanja van, hogy kórokozói a gyümölcsmúmiákban méltóztatnak áttelelni, hogy aztán tavasszal nekiálljanak megtámadni a virágokat, az ágvégeket vagy a terméseket, és újra minden kezdődjön elölről. A virágok egyébként már bimbós állapotban képesek megfertőződni, ez aztán ha nem is pillanatok, de hetek alatt átterjed a hajtásokra is. A forgatókönyv ilyenkor a következő menetrend szerint alakul: az ígéretesnek mutatkozó rügyek hervataggá válnak, a virágok elpusztulnak, aztán ugyanez történik a hajtásokkal, őket a termőgallyak követik, hogy végül a gyümölcsök is rothadásnak induljanak. Esős, hűvös időjárás esetén a folyamat gyorsabb, és a pusztulást a legkülönfélébb sebek is segíthetik, akár a ráérő rovarok erőteljes harapásai, vagy egy komolyabb jégeső okozta sérülések.

Ha már a sebeknél tartunk, nem árt megjegyezni, hogy a fertőzés gyümölcsrothasztó formája szinte csak a sebeken keresztül okoz károkat, a termés felszínén szép koncentrikus körök jelennek meg, barna, penészes foltok kíséretében, aztán a gyümölcs vagy lehullik, vagy múmiává alakul. Ha ez megtörténik, és a gondatlan gazda nem gyűjti össze a múmiákat, bizton számíthat a múmia bosszújára: az áttelelő gombafonalak tavasszal kiadják a parancsot a konídiumok kialakulására, és máris készen van egy szép tavaszi fertőzés.

A gyümölcsmúmiákat tehát aprólékos munkával le kell szednünk a fáról, aztán guggulóállásba ereszkedve, körbe kell járnunk a fa alját, és onnan is fel kell szednünk az összes mumifikálódott gyümölcsöt. Az sem árt, ha arra is szánunk időt, hogy drótkefével alaposan megtisztítsuk a kérget nemcsak a törzsön, hanem a vastagabb ágakon is. A tökéletes védelem érdekében néhány szakértő rezes vagy kénes lemosó permetezést is ajánl szintén még ősszel, amit aztán télen szinte kötelező jelleggel meg kell ismételni, hogy megakadályozzuk a gomba áttelelését.

Az sem árt, ha a múmiák begyűjtése némi metszéssel is párosul, ilyenkor az elszáradt hajtásokat kell levágnunk legalább 10-15 centiméteres darabot az egészséges vagy annak látszó fás részekből is eltávolítva.
Permeteznünk pedig majd tavasszal, a rügyfakadás és a virágzás közötti időszakban kell, de az sem kizárt, hogy hátunkra kell vennünk a permetezőgépet akkor is, amikor már virágba borultak a fák.

Kérdés tehát, mit csináljunk most, amikor ég nyílnak a völgyben a kerti virágok, az összegyűjtött múmiákkal és a levágott ágdarabokkal?

Vegyük kölcsön az amúgy szerencsére nem bevált mozgalmi elképzelést – a múltat végképp eltörölni –, és törekedjünk a totális megsemmisítésre. Mondjuk égessünk el mindent, ez a legbiztosabb megoldás. (Egyébként ugyanígy kell eljárnunk a molyok által fertőzött, sérült gyümölcsökkel, levelekkel is, ezekből ugyanis előszeretettel bújnak ki a kártevők, hogy biztosra menve tönkretegyék a következő évi termést.)

Ha mindezekhez a munkálatokhoz szakértőkre lenne szükségünk, forduljunk bizalommal kertészeti vállalkozásokhoz, a magunk részéről ehhez jó szívvel ajánljuk növénydoktori tudományokkal is felvértezett munkatársainkat.