Vizuális környezetszennyezés

Jó lesz az, mondjuk sokszor, pedig már akkor tudjuk, nem igaz.
De elhisszük. Újra és újra. Akkor is, amikor megpróbálják elhitetni velünk.

Ilyenek vagyunk.
Milliárdokat költünk épületekre, gyakran olyanokra is, amelyek sem az őket körülvevő terekbe nem illenek, sem a város közegébe, ahol ezek a valóságos és virtuális terek évszázadok alatt csiszolódtak.

Ilyenek vagyunk.
Milliárdos épületeink köré sokszor csak valami zöldet csinálunk. Nem tervezünk, nem építünk, csinálunk. Összehozunk valamit. Az építési törmeléket bevetjük fűvel. Jó lesz az. Ezzel nyugtatjuk magunkat. Értékes köztéri virágtartóinkat romtalajjal töltjük fel, ebbe ültetjük a növényeket.

Jó lesz az, mondjuk ismét.
És hisszük, hogy így lesz.

Nem lesz jó. Nem lesz jó, ha csak bevetjük fűvel. És az építési törmelék sem lesz jó. Nem lehet megspórolni sem a tervezést, sem a gondos munkát. Nem megy. Még senkinek sem sikerült.

Másutt hamarabb rájöttek. Mi kitartóan próbálkozunk.
Évtizedek óta.

Nem fog menni.
Nem lesz jó, ha egy megyeszékhely többmilliárdos, vadonatúj épülete előtt néhány talicskányi maradék kavicsból és zúzott kőből valami sétányszerűt csinálunk. Nem lesz belőle sétány. Csak sétányszerű valami. Egy vicc. Egy ízléstelen, igénytelen, méltatlan holmi.

Vizuális környezetszennyezés.

A derékszögben megálmodott valamire rászórták az építkezésből megmaradt köveket, kavicsokat. Az így kialakított „útnak” értelme és használati értéke nincs, az egész, ahogy mondani szokták, leugrik a képről. De volt egy kis maradék kő és kavics, hát út lett belőle az egyik magyarországi megyeszékhely belvárosában.

Akár jelkép is lehetne. Jelképe az igénytelenségnek, a nemtörődömségnek, a megspórolt gondolkodásnak, a gazda nélküliségnek, az ész nélküli csinálásnak.

Kavics és kő összedobálva. Ilyenek vagyunk.

És vannak, akiknek ez is elég.

Földkupac kell

Bár időnként nagyon úgy néz ki, az időjárás nem látszik követni a naptárlapokat, tél idén is lesz. És hideg is lesz. És vannak növények, akik nem szeretik a hideget, ugyan egy kandalló mellé nem ülnének be a zegernyébb időkben sem, de némi téli védelmet szívesen vesznek.

Közéjük tartozik az egyik legnagyobb kedvenc, a rózsa. A rózsa óvatos becslések szerint is legalább hétezer éve ismert – néhány akkori időből származó pénzérmén már rózsa díszítés található – az írásos adatok tanúsága szerint az időszámítás kezdetén eleink már vadul szemeztek, de az sem képezi vita tárgyát, hogy a rómaiak és a görögök kedvelt elfoglaltsága volt hosszasan bíbelődni velük.

Téli védelem tehát. Ehhez nem kell más, csak némi szabadidő, egy jó kapa, föld, szerves trágya és némi figyelem. Utóbbi azért, hogy a szemzési helyet és a növény szárait ne sértsük meg a kapával. Legjobb, ha 15-20 centiméteres kupacokat képezünk a tő körül, a felhalmozott földhöz gazdagon tehetünk érett szerves trágyát, komposztot vagy porított szarvasmarhatrágyát, ha nem jutunk hozzá máshoz. Ez a földréteg elegendő védelmet biztosít a rózsáknak részint a hideg, részint a kiszáradás ellen. A kupacok egészen március végéig maradhatnak a töveken, de lebontásukat gyakran elegendő áprilisban elvégeznünk. Ha a talajhoz közeli részeken levelek maradtak, ne röstelljük eltávolítani azokat, az ördög ugyanis – ezúttal gombás fertőzés képében – sohasem alszik: a leveleken a kórokozók vidáman áttelelhetnének.

S miközben töltögetünk, kapálgatunk az őszi kertben, szinte bizonyos, hogy eszünkbe jut az ismert mondás: nincsen rózsa tövis nélkül, amikor kapánkat fogó kezünket nagy lendülettel belehúzzuk majd egy-egy tüskébe. Ha pontosak akarunk lenni, és miért nem lennénk azok, a felszisszenést követő másodpercekben iziben át is írhatjuk a mondatot: nincsen rózsa tüske nélkül. Merthogy a rózsánknak nem tövise, sokkal inkább módosult bőrszövete van, ami szúrós tüske képében szokott némi kellemetlenséget okozni.

A módszer persze nemcsak a rózsáknál használható, a téli védelmet igénylő cserjéknél, évelőknél szintén elengedhetetlen őszi feladat.

Munkánkat két- és négylábú barátaink is figyelemmel kísérik, s ha biztonságosnak ítélik a terepet, azonnal megjelennek, hogy a földben megbúvó finom falatok után kutassanak.

Érdemes tehát ilyenkor egy fényképezőgépet is kezünk ügyében tartani, hogy kerti albumunkba megörökíthessük őkelmüket.