 |
| Sziklákból, kövekből (https://www.everythingwaterfalls.com) |
(Részlet Az ügyfélnek mindig igaza van című fejezetből)
Semmi kétség: hibáztunk.
Miközben vigyázó szemünket a globális felmelegedésre vetettük, nem vettük észre a mélyben zajló lokális történéseket.
Az apró rezdüléseket, melyek pedig mindig szem előtt vannak, bár csak időnként mutatkoznak meg teljes valójukban. Még szerencse, hogy mindig akadnak egy éber polgártársak, akik lokálisan is résen vannak, véget vetve ezzel a szürke, réstelen hétköznapoknak.
Egyikük egy verőfényes, izzasztóan meleg augusztusi napon úgy gondolta, a csendes szemlélődést tetteknek kell követniük. Megvárta, amíg a szomszédos ház előtt a darus lepakolja a méretes sziklákat és köveket, majd kimért léptekkel átballagott az ő szomszédjához.
Becsengetett.
A gazda a kövekkel és a sziklákkal bíbelődött, hogy azokat egymás mellé, fölé görgetve egy vízesést keltsen életre, így hát némiképp késve nyitott csak kaput. A késés a legkevésbé sem zavarta meg emberünket, higgadtan, mondhatni kimérten az iránt érdeklődött, mit csinál éppen az ő derék szomszédja. Amaz röviden csak annyit mondott: vízesést és sziklakertet épít.
Sziklakertet…, sziklákból…, dörmögte maga elé a most már nem oly higgadt és kimért látogató. A gazda ránézett, és ellentmondást nem tűrő hangon, de azért udvariasan kijelentett: igen, sziklákból.
A látogató ekkor végignézett a készülő kerten, végigpásztázta a méretes köveket és sziklákat, vett egy mély levegőt, majd közölte, hogy bizony sejtette ezt, és tulajdonképpen ezért jött át.
Merthogy a rengeteg szikla és kő, ott tornyosul majd az ő egyébiránt nagyrabecsült szomszédja előkertjében, a nap pedig, hát, tavasztól késő őszig sütni fogja azokat.
Sütni fogja, ismételte kissé elbizonytalanodva a gazda.
Ez az, folytatta a látogató, ez az, mindenki tudja, hogy itt van a globális felmelegedés, és akkor itt egyesek sziklakertet építenek sziklákból, ami nincs rendjén, mert a sziklák és kövek átveszik a hőt, felhevülnek, és ezt a meleget majd visszasugározzák a környezetbe.
A gazda ezen a pontot kénytelen volt igazat adni a látogatónak, megerősítve, hogy a folyamat valóban így zajlik, de azért csak-csak megkérdezte: aztán, mi lenne a gond ezzel az egésszel?
A felmelegedés, hangzott a válasz. Az a gond.
Hogy meleg lesz majd a szikláktól, és az a meleg nem fog megállni a sziklakertnél, átkúszik a kerítésen, beszüremkedik a látogató kertjébe, megül a teraszán, és a szomorú igazság az, hogy ezzel tönkreteszi látogató kertben és teraszon eltöltendő nyáresti óráit egyaránt. Sőt, az egész tavaszát és őszét is, és ki tudja, egy-egy napsütéses decemberi délelőtt is komoly veszélybe kerülhet.
A meleg miatt.
A meleg miatt, ízlelgette a gazda is a szavakat félhangosan, aztán ő is végignézett a készülő kerten, végigpásztázta a méretes köveket és sziklákat, majd ránézett a lokális felmelegedés rémétől ekkorra már kétségbeesetten feldúlt látogatóra.
Másodpercek teltek el így, a látogató csak állt, arcán ott volt egy jövőbeni meggyötört élet minden fájdalma. A tudat, hogy nála majd a nyomorult szikláktól hőség lesz a teraszon, és emiatt soha többé nem tud hideg sört kortyolgatni langymeleg estéken, mert már odavannak a langymeleg esték is, és a forró sziklák még a sört is felmelegítik majd.
A csendet végül a látogató törte meg.
Csak két szót mondott, gyorsan és ütemesen, aztán hátat fordított szikláknak és köveknek, otthagyva a gazdát a vízeséses sziklakertjével, és a beeső napsugarak fenyegető rémével.
„Hagyja abba!”
A mondat még ott cikázott a sziklák és kövek között akkor is, amikor a gazda felemelte a soron következő követ, fittyet hányva ezzel a lokális felmelegedés időnként embert próbáló hatásaira.
