Vizuális környezetszennyezés

Jó lesz az, mondjuk sokszor, pedig már akkor tudjuk, nem igaz.
De elhisszük. Újra és újra. Akkor is, amikor megpróbálják elhitetni velünk.

Ilyenek vagyunk.
Milliárdokat költünk épületekre, gyakran olyanokra is, amelyek sem az őket körülvevő terekbe nem illenek, sem a város közegébe, ahol ezek a valóságos és virtuális terek évszázadok alatt csiszolódtak.

Ilyenek vagyunk.
Milliárdos épületeink köré sokszor csak valami zöldet csinálunk. Nem tervezünk, nem építünk, csinálunk. Összehozunk valamit. Az építési törmeléket bevetjük fűvel. Jó lesz az. Ezzel nyugtatjuk magunkat. Értékes köztéri virágtartóinkat romtalajjal töltjük fel, ebbe ültetjük a növényeket.

Jó lesz az, mondjuk ismét.
És hisszük, hogy így lesz.

Nem lesz jó. Nem lesz jó, ha csak bevetjük fűvel. És az építési törmelék sem lesz jó. Nem lehet megspórolni sem a tervezést, sem a gondos munkát. Nem megy. Még senkinek sem sikerült.

Másutt hamarabb rájöttek. Mi kitartóan próbálkozunk.
Évtizedek óta.

Nem fog menni.
Nem lesz jó, ha egy megyeszékhely többmilliárdos, vadonatúj épülete előtt néhány talicskányi maradék kavicsból és zúzott kőből valami sétányszerűt csinálunk. Nem lesz belőle sétány. Csak sétányszerű valami. Egy vicc. Egy ízléstelen, igénytelen, méltatlan holmi.

Vizuális környezetszennyezés.

A derékszögben megálmodott valamire rászórták az építkezésből megmaradt köveket, kavicsokat. Az így kialakított „útnak” értelme és használati értéke nincs, az egész, ahogy mondani szokták, leugrik a képről. De volt egy kis maradék kő és kavics, hát út lett belőle az egyik magyarországi megyeszékhely belvárosában.

Akár jelkép is lehetne. Jelképe az igénytelenségnek, a nemtörődömségnek, a megspórolt gondolkodásnak, a gazda nélküliségnek, az ész nélküli csinálásnak.

Kavics és kő összedobálva. Ilyenek vagyunk.

És vannak, akiknek ez is elég.

Földkupac kell

Bár időnként nagyon úgy néz ki, az időjárás nem látszik követni a naptárlapokat, tél idén is lesz. És hideg is lesz. És vannak növények, akik nem szeretik a hideget, ugyan egy kandalló mellé nem ülnének be a zegernyébb időkben sem, de némi téli védelmet szívesen vesznek.

Közéjük tartozik az egyik legnagyobb kedvenc, a rózsa. A rózsa óvatos becslések szerint is legalább hétezer éve ismert – néhány akkori időből származó pénzérmén már rózsa díszítés található – az írásos adatok tanúsága szerint az időszámítás kezdetén eleink már vadul szemeztek, de az sem képezi vita tárgyát, hogy a rómaiak és a görögök kedvelt elfoglaltsága volt hosszasan bíbelődni velük.

Téli védelem tehát. Ehhez nem kell más, csak némi szabadidő, egy jó kapa, föld, szerves trágya és némi figyelem. Utóbbi azért, hogy a szemzési helyet és a növény szárait ne sértsük meg a kapával. Legjobb, ha 15-20 centiméteres kupacokat képezünk a tő körül, a felhalmozott földhöz gazdagon tehetünk érett szerves trágyát, komposztot vagy porított szarvasmarhatrágyát, ha nem jutunk hozzá máshoz. Ez a földréteg elegendő védelmet biztosít a rózsáknak részint a hideg, részint a kiszáradás ellen. A kupacok egészen március végéig maradhatnak a töveken, de lebontásukat gyakran elegendő áprilisban elvégeznünk. Ha a talajhoz közeli részeken levelek maradtak, ne röstelljük eltávolítani azokat, az ördög ugyanis – ezúttal gombás fertőzés képében – sohasem alszik: a leveleken a kórokozók vidáman áttelelhetnének.

S miközben töltögetünk, kapálgatunk az őszi kertben, szinte bizonyos, hogy eszünkbe jut az ismert mondás: nincsen rózsa tövis nélkül, amikor kapánkat fogó kezünket nagy lendülettel belehúzzuk majd egy-egy tüskébe. Ha pontosak akarunk lenni, és miért nem lennénk azok, a felszisszenést követő másodpercekben iziben át is írhatjuk a mondatot: nincsen rózsa tüske nélkül. Merthogy a rózsánknak nem tövise, sokkal inkább módosult bőrszövete van, ami szúrós tüske képében szokott némi kellemetlenséget okozni.

A módszer persze nemcsak a rózsáknál használható, a téli védelmet igénylő cserjéknél, évelőknél szintén elengedhetetlen őszi feladat.

Munkánkat két- és négylábú barátaink is figyelemmel kísérik, s ha biztonságosnak ítélik a terepet, azonnal megjelennek, hogy a földben megbúvó finom falatok után kutassanak.

Érdemes tehát ilyenkor egy fényképezőgépet is kezünk ügyében tartani, hogy kerti albumunkba megörökíthessük őkelmüket.

Ásni jó

Bár a jó cselekedetek között eddig hivatalosan a gyaloglás és az olvasás szerepelt, a magunk részéről úgy döntöttünk, a sorba az ásást is felvesszük.

Ásni egyébként több okból is jó.
Jó, mert az ember nem gubbaszt a négy fal között idióta televízióműsorok rabjaként. Jó, mert az ásás megalapozza a porhanyós tavaszi talajt a zöldségeskertben. Jó, mert az őszi kert képéhez hozzátartozik egy szépen felásott parcella. Jó, mert az ásás lehetőséget teremt némi tápanyag földbe juttatására. Jó, mert természetközeli, mert emberközeli tevékenység, és jó, mert jó dolog szöszmötölni ősszel (is) kissé a tercián.

Ásni többféleképpen lehet.
Lehet úgy ásni, hogy az ember szétterít a talajon némi érett szervestrágyát, és komótos mozdulatokkal hantról hantra beleforgatja azt a földbe. Ezenközben igyekszik a fejetetejére fordított rönköket lehetőleg egy darabban visszadobni az árokba, hogy majd a téli fagyok végezzék el a többi munkát.

Az ásásnak méltósága van.
Az ásással nem lehet kapkodni, az ásást nem lehet innen-onnan lecsípett öt perc alatt, sietősen letudni. Az ásásnak pontos forgatókönyve, szertartásszerű mozdulatsora és kimért, ütemes ritmusa van. Az ember a szemével kikeresi a legalkalmasabb pontot, ahová leszúrhatja az ásóját, az elsőre kinézett, és akkor minden kétséget kizáróan tökéletesnek tűnő hely az utolsó előtti pillanatban mégsem mutatja magát tökéletesnek, úgyhogy általában – ha csak egészen kicsit is, de – igazítani kell a helyszínen. Aztán azonos mélységben – nem magasabbra és nem is mélyebbre – lenyomni az ásót, kifordítani a földet, mindezt ritmusosan, tempósan, de nem sietve.

Lehet úgy ásni, hogy az első sor földet kitermeljük a felásandó területről, azt gondosan talicskába tesszük és elvisszük a terület végére. Az árok alját feltöltjük szerves trágyával, majd hozzálátunk az ásáshoz. A második sorból kikerülő földet az árokba forgatjuk, a második sort ismét feltöltjük szervesanyaggal, és ezzel a módszerrel haladunk végig a  földükön. Amikor a végére érünk, egészen közelről és a gyakorlatban nézhetjük meg, hogyan lesznek az elsőkből utolsók, a talicskás földadagot ugyanis az utoljára maradt árokba tesszük.

Aztán várunk tavaszig.
Mondjuk az nem árt, ha ásás közben kezünk ügyében van egy vödör vagy más alkalmatosság, és a felszínre kerülő fémet, követ és egyéb huncutságot abba dobáljuk bele. Ha nehéz, agyagos talajjal van dolgunk, néhány talicska folyami homok nagy segítségünkre lehet, a trágyával együtt azt is ássuk be a földbe.

Használhatunk talajjavító anyagokat is, elsősorban Bentonit, Alginit vagy Cofuna jöhet szóba, de némi Futor is jól jöhet. Ha nem jutunk hozzá érett, tisztességes – vegyszer- és antibiotikumtól mentes – trágyához, vásárolhatunk porított szarvasmarhatrágyát, ez egy szagtalan jószág, némelyik gyártó törköllyel vegyesen hozza forgalomba. Ha kertünkben sok a falevél, azt is szétteríthetjük a felásandó területen, kiváló zöldtrágya alapanyag csakúgy, mint az őszre felkészített gyepről lejövő nyesedék, ráadásul ha így járunk el, földigilisztáink alighanem imába foglalják majd nevünket.

Trágyát a gyepnek!

Ha kertünk gyepes területén már nem kell azzal számolnunk, hogy még zsákszámra gyűjtögethetjük a lehulló faleveleket, megtörtént a tél előtti utolsó fűnyírás is, elvégeztük a gyepszellőztetést, nincs más hátra, mint megfelelő tápanyagot kijuttatni a területre. Erre két lehetőségünk is van. Az egyik, hogy egy kis homokkal, komposzttal vegyes jó minőségű, gyom(mag)mentes termőföldet terítünk szét a gyepen. Erre a célra egyébként használhatunk érett szerves trágyát is, ez a hagyományos NPK (nitrogén, foszfor, kálium) műtrágyáknál sokkal jobb megoldás, mivel a szerves trágya a tápanyagokat lényegesen hosszabb ideig biztosítja a gyep számára. Igaz, ennél a megoldásnál sokszor előfordul, hogy a nitrogén túlságosan gyorsan mosódik be a talajba, emiatt a gyep ezt nem is tudja kellő hatékonysággal hasznosítani.

Ha gyepünk inkább díszgyep célokat szolgál, már-már a pázsit kategóriába tartozik, érdemes kifejezetten a gyep számára kifejlesztett, őszi, hosszú hatású műtrágyákat használnunk. Ezek „alkotóelemeit” a gyártás során úgy állították össze, hogy három-öt hónapon keresztül biztosítsa a tápanyagokat a fűnek, ezzel a tavaszi indulást is segítve.

A hosszú hatású műtrágyák – ma már jó néhány gyártó kínál ilyen termékeket a piacon – mindegyikét egy növényi alapú burokkal veszik körül. Ez a növényi gyanta kettős célt szolgál: egyrészt megakadályozza, hogy a szemcsékben lévő tápanyagok gondolkodás nélkül, teljes mennyiségben a talajba jussanak. Másrészt biztosítja, hogy a kijutás, vagyis a tápanyagok feltáródása hónapokig eltartson. Amikor a talajban lévő víz áthatol ezen a környezetbarát gyantarétegen, a gömböcskék belsejében lévő tápanyagok elkezdenek kioldódni, mindez folyamatos felszívódást tesz lehetővé. A folyamat legvégén a megmaradó gyanta burok bomlik el, akkor, amikor a kertek alatt mászkál már a tavasz. A gyártóknak meg olyanjuk van, hogy a gömbök köré különböző vastagságú gyantaburkot vonnak, ezzel állítják be azt, milyen hosszú idő alatt oldódjanak ki a tápanyagok a műtrágyából.

Az őszi gyeptrágyázással nem az a célunk, hogy ész nélküli növekedésre bírjuk a füvet. Sokkal inkább arra kell törekednünk, hogy kijuttatott tápanyagokból a gyepünk bőségesen tudjon bespájzolni magának a zegernyébb időkre.

Minden gyártó részletes használati utasítást ad a termékekhez, de általánosságban a 40-50 gramm négyzetméterenkénti mennyiséggel kell számolnunk. Ha kertészeti boltokban, árudákban hosszú hatású, őszi műtrágyákra vadászunk, olyat keresünk, amelyiken az NPK arány a 14-5-21 arányú, vagy ennek megfelelő. Akkor se essünk kétségbe, ha olyat találunk, amiről még egy szám és képlet néz le ránk, ez általában MgO, ami mellett a kettes vagy a hármas szám található. Ilyenkor novemberben érdemesebb alacsonyabb nitrogén tartalmú terméket választani, némelyik őszi gyeptrágyánál ez a szám akár nulla is lehet.

A műtrágyák kijuttatását kézzel is elvégezhetjük, de ehhez a művelethez vételezhetünk egy kerekes szórókocsit, az álmoskönyvek szerint ezt használva nagyobb az esély a tápanyag egyenletes kijuttatására.

Hulló falevelek

Hallgatni róluk Yves Montand hangján egy régi slágert némiképpen kellemesebb, mint gereblyével, talicskával, zsákkal és minden lehetséges gyűjtőeszközzel felszerelkezve halmokba gereblyézni őket.

De ilyenkor ez van: bokáig falevélben.
És ilyenkor az is van, hogyha Monsieur Montand kisterceit hallgatva sokáig mélázunk a meleg szobában, a felgyülemlett falevelek alatt annak rendje és módja szerint kipusztul a fű. Úgyhogy hallgassunk zenét, ha kedvünk tartja, de szakítanunk kell egy kis időt a gereblyézésre is.

Példának okáért az összegyűjtött lombot elteríthetjük a veteményeskert földjében, hogy gondos mozdulatokkal beásva, megalapozzuk a tavaszi zöldségeskert talaját. Hasonló céllal összehordhatjuk a komposztra, szépen rétegesen, szerencsés esetben egy-két év múlva remek talajjavító anyagot kapunk. Ha olyan növényeink vannak, amelyek némi takarást igényelnek télire, az összegyűjtött lombot erre a célra is kiválóan hasznosíthatjuk. Ha fügefánk még kicsi, körbekeríthetjük dróthálóval, amit karókra rögzítünk, és az így keletkező hengert feltölthetjük az összegereblyézett falevelekkel.

Ha környékünkön rendszeresen portyáztak nyáron sünök, egy-egy korhadó faágból, rönkdarabból, összegyűjtött falevélből pompás téli szállás készíthető számukra. De a leveleket felhasználhatjuk a fülbemászó téli tanyájának berendezésére is, ehhez egy faodút is lehet készíteni nekik, de beérik egy – akár fejtetőre állított – cseréppel is, amit felkötözünk valamelyik fa ágára és megtömjük falevéllel. E luxuslakosztály téli kényelmében megpihenve, derék barátaink tavasszal százszámra tüntetik majd el bábokat, lárvákat és levéltetveket. Egyesek számára elképzelhetetlen, de tény: a fülbemászó a legkevésbé sem szeret fülbe mászni, annál inkább hasznunkra van a biológiai növényvédelemben.

Akárhogy is döntünk, hulló falevél nem maradhat a pázsiton, utóbbinak ráadásul ilyentájt késő ősszel nem árt egy lazító kúra, némi tápanyagfeltöltéssel kombinálva. Úgyhogy gereblyére fel, irány az őszi kert!

Krizantém, az aranyvirág

Akárhogy is van, a krizantémmal már csak úgy jártunk: leginkább temetőbe szánt virág lett belőle. Halottak napja táján a legkülönfélébb nagyságú és formájú krizantém árasztja el a virágárusok boltjait, és a temetők kapuinál krizantém árusok hada üti fel tanyáját. (Néhányan valami különleges, általam ismeretlen okból restellik végig kiírni a nevét, ezért csak röviden annyit biggyesztenek a vázák elé tett papírlapra: krizi. Mondjuk ki nyíltan: trendi dolog ez manapság, virágárusaink ezzel hódolnak a legújabb divatnak, ami burgit csinált a burgonyából, salit a salátából, kovi ubit a kovászos uborkából, marhapörit a marhapörköltből, és kivimüsit a kívánságműsorból.)

Amikor a krizantém Európába került, az emberek még nem dobtak egy sms-t egymásnak, hogy mikor s hol talizzanak, az élet némiképp egyszerűbb volt, és lassabb mederben folydogált.  A XVIII. század végi Európában alig telt el pár év, és a krizantém a legnépszerűbb virágok egyike lett. Neve a görög arany és virág szó összevonásából keletkezett.

A virág- és kertészetkedvelő Európa tehát akkortájt a krizantém bűvöletében élt, miközben a virág már évezredek óta ismert és szeretett növény volt néhány ezer kilométerrel keletebbre. Hogy mikor és hol írhattak, tudhattak róla először, nem tudni, de az bizonyos, hogy több mint háromezer-ötszáz évvel ezelőtt már egy város is viselte nevét Kínában. Diadalútja innen Japánba vezetett, ahol is a császári udvar ékessége lett, még a címerben is helyet kapott. Mi több, az 1870-es években egy kitüntetést is elneveztek róla, az arany krizantém a Crysanhtemum rend jelvényében kapott helyet.

Rendkívüli népszerűségét jelzi, hogy a statisztikák szerint vágott virágként másfél milliárd szálat adnak el belőle a hollandiai, leginkább a tőzsdei kereskedés mozgalmasságával vetekedő virágárveréseken évente. Létezik olyan ranglista is, mely szerint a krizantém a rózsa népszerűségével vetekszik.

Ma már egyébként a korábbi évek klasszikus temetői – fehér vagy sárga – krizantémjain kívül színpompás és vidám, nevéhez méltóan ragyogó fajták kaphatók, nem csak szabadföldi, cserepes változatban is. Ezer ágú, tömött virágú lila, rózsaszín, bordó, sárga, narancs és ezek fantasztikus színkeveréke jellemzi őket. A kerttervezők szerencsére felfedezték e változatosságot, színgazdagsága miatt helye van az őszi kertben, amikor amúgy sem túl sok élénken és gazdagon virágzó szabadföldi vagy cserepes virág áll rendelkezésre. Igen jól társítható díszfüvekkel, de szemet gyönyörködtető kompozíció hozható létre néhány fűszernövény, például rozmaring, zebrafű vagy éppen tűzeső együtteséből.

A cserepes krizantém tulajdonképpen egy gömb, félgömb vagy éppen ernyő alakú változat, hihetetlen mennyiségű virággal. Ha úgy tartja kedvünk, és miért ne tartaná úgy, ki is ültethetjük a kertbe. Rövid nappalos növény, ez azt jelenti, hogy olyankor támad kedve virágot hozni, amikor a napos, vagy inkább fényben gazdagabb órák száma csökkenni kezd. A krizantémmal amúgy virágnyelven üzenhetünk is: ha fehér, akkor az igazságot jelképezi, ha sárga a visszautasítást, a vörös pedig a kitartó szerelmet.

Kínában gyógynövényként is számon tartják, bort is készítettek belőle, az álmos könyvek hosszú életet jövendöltek e borból rendszeresen kortyolgatóknak. De használták megfázás elleni szerként éppúgy, mint emésztési problémákra. Léteznek ehető változatai – a kínai krizantémnek nevezett Chrysanthemum morifolium, vagy a tavaszi krizantémként, koronás margitvirágként is ismert Chrysanthemum coronarium –, ezek salátának, húsos ételek mellé köretnek kiválóak.

Egyedül

Sokszor elnézem ezt a fotót.

A hófehér szirmokat, a körülöttük porrá száradó leveleket, a szál virág méltóságát, magáért való egyszerűségét. Csak néhány nap után gondoltam rá, hogy lefényképezzem. Hogy így is megmaradjon. Sokszor megálltam mellette a kertben, néztem, ahogy fehérlett a pusztuló földben.

A földben, melynek illatával sok mindent felkavar a szél, a félig nyitva hagyott istálló ajtaján kibuggyanó melegszagot, a szénapadlás rejtelmeit, emlékeket, a kopott széktámlára vetett vállkendő rojtjait, apám diópálinkájának illatát, régi éveket, anyám hangját, a cserépkályha elé rakott fahasábok szagát, a sülő alma illatát, szelet zsíros kenyerek ízét, az őszt, a varjak károgását, a kupacokba hordott trágya szigorú rendjét, a reggel frissességét, az ásó érces koppanását, az aranyló színeket, és könyvek lapjait, melyeken komótosan ballag az idő, s Matula ott ül a nádkunyhó előtt.

Szeretem ezt a fotót.
A virág dacosságát, ha van neki ilyesmije egyáltalán.

Szeretem, mert néha elhiszem, hogy nincs is mulandóság, csak az alkotó ember van, mindenki a maga kertjével, virágaival és gyomjaival, életeivel, álmaival, terveivel. Szeretem, mert ebben a fotóban benne van minden, ami ott van tavaszban, nyárban, őszben és télben, benne a naptárlapok gyorsuló forgásában, s mert benne van a volt, a van és a lesz.

Szeretem, mert magamat, magunkat látom benne. A teremtő munkát, az örömöt, s csak néha az elmúlás stációit.

Sokszor elnézem ezt a fotót...

Levegőt!

Ezt amúgy József Attila is mondta, de esetünkben maradjunk most inkább a gyepeknél, és így ősz táján biztosítsunk nekik némi levegőt. Ezt egy kisebb terület esetén megtehetjük egy gereblyével is, gondosan eltávolítva a fűszálak közötti összetömörödött, elhalt részecskékből összeálló filcréteget.

Ha nagyobb területről van szó, egy gyepszellőztetőt kell igénybe vennünk, kötött talaj esetén merészkedjünk mélyebbre, egyébként elégedjünk meg a szokásos mélységgel. Ne ijedjünk meg, hogy lassan novembert mutat a naptár: ha szükséges, bátran vessük felül a megkopott részeket, tavasszal a most elvetett magvak növekedésnek indulnak majd. A metódus a következő legyen: a fűmagot keverjük össze jó minőségű földdel, terítsük el, végül a területet hengerrel járjuk meg. Egyébként sok helyütt még ma is használják a régi módszert, a hó alá vetést, ilyenkor a fűmagot késő ősszel, kora télen vetik el, március áprilisra aztán szinte magától kizöldül a gyep. Persze ez a módszer nem minden esetben válik be – hó nélkül meglehetősen bizonytalan a végeredmény – fűvetésre léteznek ennél biztosabb megoldási módok is.

Ha ősz, akkor nemcsak gyepszellőztetés, hanem gyeptrágya is.

A gondos gazda igyekszik megfelelő trágyázással felkészíteni a gyepet a télre. Ezzel azt próbálja elérni, hogy feltöltődjenek a gyökerekben az őszre igencsak kimerült tápanyagkészletek. Ma már biztonsággal használhatunk hosszú lebomlási idejű gyeptrágyákat, számos cég kínál jó minőségű, megbízható termékeket. Ezekben az őszi gyeptrágyákban egyébként a kálium található meg a legnagyobb adagban.

A gyeptrágyát érdemes az utolsó fűnyírás, illetve az ezzel egybekötött gyepszellőztetés idején kijuttatni, a tápanyagok folyamatosan, hónapok alatt bomlanak le. A sorrendet ne változtassuk meg: először a fűnyírót, és csak azt követően használjuk a gyepszellőztetőt. A gyártók a tápanyagokat apró gömböcskébe csomagolják, ezeket legtöbbször gyanta alapanyagú burok veszi körül, ami fokozatosan engedi át a gyep gyökérzete számára szükséges elemeket.

Ilyenkor ősszel a gyepet akkor érdemes utoljára lenyírnunk, amikor biztosak lehetünk benne, hogy már nem növekszik. Ebben a későre nyúlt, időnként tavaszias őszben ez valószínűleg éppen napjainkra esik. Fűnyírás és gyepszellőztetés előtt természetesen a lehullott faleveleket, letöredezett ágdarabokat gondosan el kell távolítanunk a gyepről. Az sem válik a gyepes terület hátrányára, ha ősszel vékony rétegben jó minőségű termőfölddel – kötött talajok esetén a földet folyami homokkal kell kevernünk –, mint a sütemények tetejét a porcukorral, vékonyan beszórjuk az egész területet.

Végezetül egy hasznos tanács a kerttulajdonosoknak: bármekkora késztetést is éreznek, a fagyok beköszöntével ne mászkáljanak fel s alá a gyepen, ezzel ugyanis minden korábbi előkészítő munkát tönkre tehetnek: a fagyott fűszálak nagyon nehezen heverik ki a taposás okozta károkat.

A múmia bosszúja

A mi múmiánk csendes, türelmesen fajta. Heteken át csak üldögél az ágon, nem zavarja sem eső, sem napsütés, ilyen réveteg, szinte szemlélődő típus. Amúgy egy lélektanilag fontos pillanatra vár: a faképnél történő hagyásra. Amikor a gazda otthagyja őt ősszel a fa tetején. Vagy a fa alatt. Merthogy múmiánk szívesen időzik a fűben, a bokrok alatt is.

Az igazság az, hogy múmiánk eredetileg nem született múmiának, csakhogy időközben a fát megtámadta a Monilinia laxa, vagy a Monilinia fructigena. Ennek a szépnevű szörnyetegnek meg olyanja van, hogy kórokozói a gyümölcsmúmiákban méltóztatnak áttelelni, hogy aztán tavasszal nekiálljanak megtámadni a virágokat, az ágvégeket vagy a terméseket, és újra minden kezdődjön elölről. A virágok egyébként már bimbós állapotban képesek megfertőződni, ez aztán ha nem is pillanatok, de hetek alatt átterjed a hajtásokra is. A forgatókönyv ilyenkor a következő menetrend szerint alakul: az ígéretesnek mutatkozó rügyek hervataggá válnak, a virágok elpusztulnak, aztán ugyanez történik a hajtásokkal, őket a termőgallyak követik, hogy végül a gyümölcsök is rothadásnak induljanak. Esős, hűvös időjárás esetén a folyamat gyorsabb, és a pusztulást a legkülönfélébb sebek is segíthetik, akár a ráérő rovarok erőteljes harapásai, vagy egy komolyabb jégeső okozta sérülések.

Ha már a sebeknél tartunk, nem árt megjegyezni, hogy a fertőzés gyümölcsrothasztó formája szinte csak a sebeken keresztül okoz károkat, a termés felszínén szép koncentrikus körök jelennek meg, barna, penészes foltok kíséretében, aztán a gyümölcs vagy lehullik, vagy múmiává alakul. Ha ez megtörténik, és a gondatlan gazda nem gyűjti össze a múmiákat, bizton számíthat a múmia bosszújára: az áttelelő gombafonalak tavasszal kiadják a parancsot a konídiumok kialakulására, és máris készen van egy szép tavaszi fertőzés.

A gyümölcsmúmiákat tehát aprólékos munkával le kell szednünk a fáról, aztán guggulóállásba ereszkedve, körbe kell járnunk a fa alját, és onnan is fel kell szednünk az összes mumifikálódott gyümölcsöt. Az sem árt, ha arra is szánunk időt, hogy drótkefével alaposan megtisztítsuk a kérget nemcsak a törzsön, hanem a vastagabb ágakon is. A tökéletes védelem érdekében néhány szakértő rezes vagy kénes lemosó permetezést is ajánl szintén még ősszel, amit aztán télen szinte kötelező jelleggel meg kell ismételni, hogy megakadályozzuk a gomba áttelelését.

Az sem árt, ha a múmiák begyűjtése némi metszéssel is párosul, ilyenkor az elszáradt hajtásokat kell levágnunk legalább 10-15 centiméteres darabot az egészséges vagy annak látszó fás részekből is eltávolítva.
Permeteznünk pedig majd tavasszal, a rügyfakadás és a virágzás közötti időszakban kell, de az sem kizárt, hogy hátunkra kell vennünk a permetezőgépet akkor is, amikor már virágba borultak a fák.

Kérdés tehát, mit csináljunk most, amikor ég nyílnak a völgyben a kerti virágok, az összegyűjtött múmiákkal és a levágott ágdarabokkal?

Vegyük kölcsön az amúgy szerencsére nem bevált mozgalmi elképzelést – a múltat végképp eltörölni –, és törekedjünk a totális megsemmisítésre. Mondjuk égessünk el mindent, ez a legbiztosabb megoldás. (Egyébként ugyanígy kell eljárnunk a molyok által fertőzött, sérült gyümölcsökkel, levelekkel is, ezekből ugyanis előszeretettel bújnak ki a kártevők, hogy biztosra menve tönkretegyék a következő évi termést.)

Ha mindezekhez a munkálatokhoz szakértőkre lenne szükségünk, forduljunk bizalommal kertészeti vállalkozásokhoz, a magunk részéről ehhez jó szívvel ajánljuk növénydoktori tudományokkal is felvértezett munkatársainkat.

Nagyon savanyú, és nem is a mienk

Mármint a japánbirs termése.

Amiről László barátom azt kérdezte a minap, meg lehet-e enni. S amire rövid töprengés után azt válaszoltam, hogy tulajdonképpen meg, némi cukor és konyhai furfang kérdése az egész.

Merthogy ami a sárgaságát illeti, az még rendben volna – ebben tehát minden kétséget kizáróan mutat némi hasonlóságot Virág elvtárs magyar narancsával –, ám a savanyú íz ügyében alighanem messze lepipálja azt.

A téglapiros japánbirs – Chaenomeles japonica – termése ugyanis kétszer állt sorba, amikor a savanyú ízt osztották. Ahhoz tehát, hogy az Ázsiában (na jó: Angliában is) jóval ismertebb és kedveltebb, szeptember végére beérő csemegét élvezetessé tegyük, nem árt némi cukrot, kezdetnek pedig kis türelmet vételeznünk. A leszedett gyümölcsöt ugyanis pár napig pihentetnünk, ha tetszik puhítanunk kell, s csak ezt követően kezdhetünk hozzá a hámozáshoz. Ki is kell magozni, és máris jöhet a cukor. Ugyanannyi cukor, amennyi a gyümölcs tömege. És kell még a Virág elvtárs féle magyar narancsból is. Tényleg kell bele, a citrom leve emeli majd ki jobban birszselénk szép aranysárga színét.

A recept.

Vizet forralunk, ebben puhára főzzük a felszeletelt gyümölcsöt. Gyümölcse válogatja, de a művelet órákig is eltarthat… Ha megfőtt, a szeleteket kivesszük a léből. Innentől kétféle megoldás is kínálkozik.

1. A vízből újra és újra cukor hozzáadásával szirupot készítünk, amikor majdnem kész, beletesszük a gyümölcsszeleteket, felforraljuk az egészet, majd üvegbe téve némi dunsztolásnak vetjük alá.

2. A puhára főtt szeleteket belegyömöszöljük egy gézbe, az egészet felkötjük és végtelen türelmünkről újabb tanúbizonyságot téve, megvárjuk amíg a lé méltóztatik lecsöpögni. (Ha valamilyen rejtelmes okból nem lenne tíz-tizenkét órányi szabadidőnk efféle huncutságokra, kézbe kaparinthatunk egy szitát, és azon is átpaszírozhatjuk az egészet.) Az így nyert léhez literenként durván egy kilogramm cukrot adva az egészet lassan – és türelmesen – forrásig hevítjük. A habot leszedjük, és amikor a szirup elérte a zselés állapotot, az eljárást befejezettnek nyilvánítjuk. Üvegbe töltve, hűvös helyen tároljuk.

Ez a tárolás aztán mindaddig tart, amíg egy szép őszi vagy téli estén eszünkbe nem jut, hogy vadhúsok mellé vagy szelíd házidisznók jobb részéből készült sültekhez kanalazzunk magunk vagy vendégeink tányérjára. De könnyen megeshet, hogy a napszak reggel lesz, akkor pirított kenyerünkre kenjük majd, és harsogó harapásokkal tüntetjük el a kenyeret s a zselét egyszerre.

Ha konyhai művelet nélkül, szimplán imádjuk a japánbirset, akkor is van okunk az örömre: a japánbirs élénkpiros virágaival, sötétzöld leveleivel örömet varázsol az áprilisi, májusi kertekbe. Ültethetjük szoliterként, de virágos sövénynek is nagyon mutatós. Nincsenek extra igényei, szereti a napos, világos helyet, ha jót akarunk neki, nem ültetjük meszes talajba, és gondoskodunk megfelelő vízellátásáról is.

Merész, de érdekes hatást érhetünk el, ha kora tavasszal virágzó cserjék közé ültetjük, mondjuk  a friss sárga virágokat hozó aranycserjék – Forsythia – közé.

Nem mese ez

Hol válság van, ott válság van. Cégek mennek csődbe, boltok zárnak be, és egyre többen várják, hogy kifizessék végre hónapokkal korábbi számlájukat. Válság van.

Mindebből alighanem a kerti törpéket árusító kereskedések semmit sem éreznek. A kerti törpe szépen fogy. A kerti törpe lassan elengedhetetlen tartozéka lesz a honi magánkerteknek. A kerti törpének divatja van. A kerti törpének lerakatai is vannak szerte az országban, ott sorakoznak a törpék a fő és mellékutak mellett, pirosló sapkával, közöttük idióta vigyorú műanyag gólyák vagy gémek álldogálnak, akad, ahol műanyag gémeskút is beszerezhető.

Ugyanitt rendszerint békák is vásárolhatók hozzájuk, meg kacsák, ha lúd, hát legyen kövér. Egy-egy ilyen törpe lerakatban további hasznos holmikra is szert tehet az igénytelen kertbarát: vehet kőoroszlánokat, darázsderekú vízhordó lányokat, műmohás sziklákat, őzikét, esetleg műanyag kutyát vagy éppen szamarat. Ha így megy tovább, hamarosan megjelenik a patinásított autógumi, lesz majd fényes és matt változatú többféle méretben, esetleg ezt is készletben kínálják, egy nagy autógumiba csökkenő átmérőjű kisebbek lesznek majd elhelyezhetők, a modern design és az ízléstelenség legnagyobb dicsőségére.

Valamikor a hetvenes években a neoncsöveknek volt divatja. A neoncsöveket leginkább az előkertekben helyezték el a derék polgárok, karó, útjelző vagy amolyan növénytámasz gyanánt. Voltak még színes, nagyméretű égők is, a teraszokon pedig a betonba álmodott barna vagy zöld, esetleg – pusztán a kellő ritmus érdekében – váltakozva beágyazott sörösüvegek.

Aztán a kertekben is megtörtént a rendszerváltás, a neoncsöveket felváltották a törpék. Először klasszikus törpék jöttek, kötéllel, csákánnyal, mígnem valaki kitalálta, hogy ezek a törpék akár hegedülhetnének is. Úgyhogy ma már a kerti törpék hegedülnek, talicskát tolnak, gitárt cipelnek, de van lasszót dobó és vadászatra induló tagja is a seregnek.

És ahová ezeket elhelyezik, azt a valamit kertnek nevezik. Díszkertnek. És tesznek bele medencét, amikben műkacsák uszikálnak, partjain koronás békák mosolyognak, aztán ebbe a kertnek hívott rettenetbe rendszerint térburkolat is kerül bőséggel, az oldalhatárokra pedig tujasövényt ültetnek és kész. A megrendelő elégedett, a sövény szép egyenes, a kerti törpe vidám, és az oroszlánok is gyorsan a helyükre kerültek.

Volna tehát itt feladat bőven kerttervezőnek, kertépítőnek egyaránt. Először is nemet kellene mondani a törpékre, a kacsákra, az elemes brekegő békákra, az összecsukható gémeskutakra és az oroszlánokra. Aztán beszélni kicsit a kertkultúráról, a giccsről, az ízlés mibenlétéről, arról, hogy a törpék, a kőoroszlánok, a műanyag kacsák, a brekegő békák, a műanyag gémeskutak és a kert egymást kizáró fogalmak. Megmutatni a szépet, ha kell a művészit, mondjuk Vertel Andrea vagy Pogány Gábor Benő munkáit.

A kertkultúrát máshogy. Ahogy lennie kell. Térben, színben, növényválasztásban, vízszintes és magassági értelemben, funkcióban, részleteiben és az egésznek egyben. Ahogy a természetben is van.

Tufatál: szép és természetes

Amikor Szabó úr, partnercégünk – földmunkák, díszburkolatok – vezetője „kiszivárogtatta” az információt, miszerint hamarosan kaspókat készítenek majd, nem különösebben jöttünk izgalomba. Tálak, kaspók, rendben, n+1 a piacon. Aztán különösképpen izgalomba jöttünk. Kiderült: a tálak mindegyike tufából készül, kézi megmunkálásúak, egyediek, lesznek köztük trogok és vályúk is, könnyűek, környezetbarát mind, tartósak, de ha az ember véletlenül darabokra is töri őket, a törmelék talajjavító anyagként használható.

Az n-t nálunk felváltotta a No., a +1 helyett pedig csak az 1 maradt. Tufatálak, kaspók, tartók No. 1.

Megszerettük a tufatálakat. BioTufa edényeknek neveztük el, így is ajánljuk ügyfeleinknek.

Szeretjük, mert nincs közük a mesterkélt, műanyag világhoz, nem erősítik a műanyag kacsák, békák, féllábon pihegő gólyák, kerti törpék és a felfújható, műanyag gémeskutak csapatát. A tálak matt földszínükkel, porózus felületükkel a faragott kövek időtlen patináját hozzák, és ideális körülményeket biztosítanak a növényeknek.
A BioTufa edények tárolják a vizet és a tápanyagokat, nem tartalmaznak mérgező anyagokat, kémhatásuk semleges. Falai porózusak, ez lehetővé teszi a levegő áramlását a gyökerek körül, ráadásul a növénytartók vonzzák a mohákat és a zuzmókat is.


Egy ilyen növénytartó ideális élőhelye lehet a pozsgásoknak, a kompakt megjelenésű alpesi és sziklakerti növényeknek, az orchideáknak, a broméliáknak, de néhány gyógynövénynek is. Gyakorlatilag minden növény beleültethető, amelyik nem tűri a pangó vizet, viszont gyökere kedveli a kissé levegősebb környezetet.




Nézni is jó őket. Összekötik a teremtett világ élő- és élettelen részeit. A beleültetett növények gyökerei imádják élőhelyüket, külső felületükön szépek a mohák és zuzmók.

Élők kívül és belül.

Pirosra ne!

Piros. Élénk, meleg, vidám, harsogó. Szép szín. Egy Ferrarinak kifejezetten jól áll. Egy drótkerítésnek rosszul. Ahogy egy fém kerti kapunak sem éppen ideális.

A piros ugyanis élénkséget, nyugtalanságot hoz a kertbe, a piros szín erőteljesen figyelemfelhívó, már csak ezért sem használható sem a fából, sem a fémből készült kerítésekre vagy kapukra. A kerítéseknek alapfeladata, hogy határolják a teret, térbeli és jogi értelemben is válasszák el azt szomszédos kertektől, területektől. Mindezt úgy kell megtenniük, hogy jelenlétük észrevétlen maradjon, vagy legalábbis a legteljesebb mértékben harmonizáljon a természettel. Egy pirosra festett drótkerítés piros oszlopokkal és piros kapuval szinte kiugrik a képről, összezavarja a mégoly gondos kerti kompozíciót is.

Egy fémkerítés akkor tud leginkább megfelelni feladatának, ha észrevétlenül simul bele a környezetbe. Ehhez pedig a legjobb a fekete, abból is a matt fekete, az ezüst, esetleg a szürke szín. A műanyag bevonatú kerítésdrótok piacán az utóbbi  években megjelentek a harsányzöld és kék kerítésdrótok is, igényes kerttulajdonos egyiket sem választja, ahogy igényes kerttervező vagy kertépítő sem ajánl efféle megoldásokat. A zöld ráadásul amúgy is foglalt szín a kertben, néhány százezer éve a növények színe lett.

Legyen alapszabály a kialakítandó kertben: fémből készült tárgyakat sohase fessünk meleg színekre – pirosra, sárgára, vörösre vagy narancsra –, erőteljes színhatásukon kívül ugyanis ezek mindegyike egyfajta rozsdás hatást vagy képzetet is okozhat. A fekete szín szinte eltünteti a fémkerítést, ez tehát a legideálisabb választás. Ha a kerítésünk fából készült és erőteljes hangsúlyt szeretnénk neki adni, ugyanakkor a mögötte megépített kerthez is ez illik, akkor válasszuk a fehéret. Ennél mind a fém-, mind fakerítés esetében diszkrétebb a szürke. Fakerítés esetén némiképp nagyobb szabadságunk van, a zöld kivételével szinte bármilyen színt választhatunk, ami a ház, a kert, a lakók életviteléhez, a szűkebb és tágabb környezethez, a kertben, a ház homlokzatát felhasznált anyagokhoz és mindezek együttes megjelenéséhez jól illeszkedik. Modern kertekben a kerítésekhez elképzelhető akár a lila szín is, de ez inkább az épített, vakolt falak színezésekor kerülhet szóba.

 A kert színválasztása amúgy is külön „tudomány”: egy kertben ugyanis a színek együttese és tökéletes kombinációja az, ami harmóniát teremthet. Ha a tervezés során sikerül tudatosan használni a színeket, nagyban segíthetnek a harmonikus élettér kialakításában.

A kertben egyébként egy rigai születésű tudós kémikus professzor, egyetemi tanár elméletét használják leginkább a kerttervezők. Wilhelm Friedrich Ostwald (1853-1932) 1915-ben publikálta elméletét a színekről, amiket egy színtest és színkör segítségével ábrázolt. A színkört két alapvető csoportra osztotta: meleg és hideg színekre. Az alapszínkörön végül száz színt különböztetett meg, a tarka színeket számokkal a szürkéket pedig betűkkel jelölve meg.

Érdemes figyelni rá, hogy a kert színeiben is érvényes a szabály: a kevesebb néha több. Az erőteljes, kontrasztos színek oldására minden esetben érdemes a fehéret választanunk. Az egymáshoz közeli színek, például a sárga, citromsárga, narancssárga színek együttes alkalmazása harmóniát teremthet, a nagyobb zöldfelületben megjelenő égővörös növényekkel viszont erőteljes kontrasztot lehet kialakítani. Nyáron, a tűző napsütésben nem tűnnek olyan  harsánynak a meleg színű virágok sem, az őszi lágyabb fényekben viszont ennél barátságosabbak a kékesfehér virágszínek. Külön fejezetet érdemel a sárga szín a kertben, ragyogást, élénkséget visz a környezetbe.

Persze pusztán a színek helyes alkalmazásától egy kert sem válik igazi lakótérré: a formák, a terek, az alkalmazott anyagok, a ház belső és külső képe, a lakók életvitele, életszemlélete, a szomszéd épületek és kertek mind-mind befolyásolják és alakítják a kertet. És a tökéletes vagy inkább az arra törekvő összkép megalkotásában nagy szerepe van a kerttervezőnek, neki kell ugyanis látni és láttatni azt az állapotot, ami évek múltán jellemzi majd a kertet, megtalálni a megrendelők életvitelének, szokásainak leginkább megfelelő stílust, formát, funkciót, a színeket és mindazt, ami egy darab földet képes kertté varázsolni.

Apropó, sziklakert

Vagy annak kinéző tárgy. Egymásra dobált kövek, pár lapát betonozásból maradt kavics. Néhány kövirózsa. És egy műanyag háló. Eredetileg sziklakert akart lenni. Vagy valami, amit sziklakertnek neveznek.

De csak egy kupac ízléstelenség lett belőle. Egy vicc. Egy szégyenfolt.
Amit Magyarország egyik, idegenforgalomból élő ékszerdobozának belvárosában nézegethet az a több százezer turista, akinek arrafelé visz az útja.

Egyébként párja is van. Méltó.

Miféle lélek kell ilyen műalkotások elkészítéséhez? Miféle érzék, gondolat, miféle elképzelés a szépről, a harmóniáról, a természetről, az épített környezetről? Az ember és a természet kapcsolatáról, a gondos tervezésről, vagy az igényességről. És miféle kultúra, arányérzék, miféle gazdaszem, mely a jószágot arrafelé hízlalni hivatott?

És miért van sokfelé ehhez hasonló rettenet a magánkertekben is? Miért lapátolnak össze az emberek az előkertekben funkció nélküli földhalmokat, amiket aztán kövekkel támogatnak meg, hogy beléjük a legelképesztőbb növényeket ültessék, s sziklakertnek gondolják az egészet?

Talán ugyanazért, amiért elkopott autógumik lényegülnek át virágágyásokká, amiért neoncsövek meredeznek az előkertekben, amiért csikkek repülnek ki határozott ívben milliós autócsodák ablakaiból, amiért elegáns zakók ujjvégein ott maradnak a rávarrt cégjelzések, amiért fontos üzleti ebédek résztvevői kiváló éttermek asztalainál milliós félmondatok között lenyalják a kést, és amiért nejlon otthonkában flangál fél Magyarország.

Amiért kőoroszlánok vigyorognak a kapuk tetején, amiért műanyag gólyák állnak a kerti tavak szemérmetlenül kilátszó fekete fóliáin, amiért keletje van a felfújható műanyag gémeskútnak, amiért derekasan szaporodnak a fák nélküli, vízszintes kertek, amiért a gazdag növényzetet a sorba ültetett tuják alkotják, amiért a gondos talajelőkészítés az építési törmelék elterítését jelenti.

És amiért közelharc árán lehet feljutni egy buszra, amiért vonatnak nevezünk egy büdös, igénytelen, lassú és drága valamit, amiért nem fizetik ki határidőre a számláinkat, amiért azzal nyugtatjuk magunkat, hogy mások sem fizetnek, amiért hagyjuk, hogy megtörténjenek velünk a dolgok, amiért mindig másokra várunk, amiért hivataltól hivatalig rohangálunk, hogy amúgy meglévő adatokat szolgáltassunk a hivataloknak.

S talán azért is, amiért elhisszük: a sziklakert (is) az, amit mi sziklakertnek gondolunk.

Porcsin, a kövér

Itt van ez a pozsgás, lapát formájú levéllel rendelkező növény (Portulaca oleracea), úgy vagyunk vele is, mint tucatnyi hasonlóval: gaz, mondjuk rá nagy lendülettel. Zöldség, mondják rá a konyhaművészet mélyebb bugyrait, vagy az évszázados, de lassan elfeledett hagyományokat is ismerők. Gyógynövény mondják rá a modernkori javasasszonyok és javas emberek.

És mindenkinek igaza van.

A kertészkedni vágyó hobbistáknak azért, mert a gondosan megtervezett és elültetett zöldségek között egy kissé erőszakos gaznak tetszik, az ínyenceknek azét, mert kiváló saláta (is) készíthető belőle, a hagyományos ételeket és szokásokat jól ismerőknek azért, mert dédanyáink remek fogásokat készítettek belőle, a gyógyfüveseknek meg azért, mert a kutatások bizonyították: a porcsin alighanem kétszer is sorban állt, amikor a növényeknek a C- és az  E-vitamint osztották, de bőségesen van benne béta-karotin, és Omega-3 zsírsav is. Erősíti az immunrendszert, s a legújabb vélekedések szerint bőségesen van benne melatonin is.

Viszonylag lassan növekvő, évelő növényről van szó, több mint négyezer éve ismert. Ha porcsintermesztésre adjuk a fejünket, nem kell extra igényeket biztosítanunk a növénynek. Szereti a meleget, nem sértődik meg, ha hetekig elfelejtjük öntözni, gyakorlatilag mesterséges vízutánpótlás nélkül is megél. Fényigényes, úgyhogy árnyékos területre ne száműzzük őkelmét. Ha rendszeresen tépkedünk róla leveleket salátába, húsételek mellé párolt köretnek, akkor érdemes némi figyelmet fordítani az öntözésre is. A némi azonban valóban némi legyen, ugyanis a pozsgások úgy vannak kitalálva, hogy leveleik csupán minimális párologtatást tesznek lehetővé, így a legkevesebb vízmennyiséget is jól tudják hasznosítani. Helybe is vethető, de lehet palántáról is ültetni, tőtávolságra minimum 20 centimétert számítsunk, a sorok között pedig hagyjunk 40 centiméteres távolságot.

Európa javasasszonyai megesküdtek rá, hogy skorbut ellen tökéletes gyógyszer, ugyanakkor használták bőrbetegségek kezelésére éppúgy, mint a szívrendszer megbetegedései ellen. Főzetét vizelethajtásra ajánlották, de a vércukorszint kezelésére is hasznosnak tartották. Többféle néven ismert, mondják keserűfűnek, disznópázsitnak, tetemoldófűnek, de porcogópázsitként is nevezik.

Őshazáját illetően van némi vita a tudósok között, egyesek amerikai, mások ázsiai eredetűnek tartják. Tény, hogy a Himalája nyugati lejtőitől Görögországig szinte mindenütt előfordul, de a mérsékelt égövi területeken Afrikában és Amerikában is megtaláljuk.

Leveléből teát is készíthetünk, de párolva köreteként vagy salátaként elkészítve a legkedveltebb. Ha kertészeti boltokban vadászunk rá, akkor a Portulaca oleracea vagy Portulaca oleracea ssp. oleracea convar. sativa néven keressük, előbbi általában a Kövér porcsin, utóbbi a Termesztett porcsin fedőnevet takarja latinul. (A termesztett változatot a sokfelé – szőlőkben, kertekben egyaránt – megtalálható gyomnövényből állították elő.)

Kerti laboda

Legutóbb Erdélyben járva, házigazdáink sajttal kínáltak bennünket, melyhez a kertből frissen szedett labodát is feltálaltak. A sajtcsíkokat a laboda levelébe tekerték, kóstoljuk meg bátran, ajánlották. Érdemes volt. Amúgy burján, mondták. Vagyis gaz.

És mifelénk is bőven megtalálható a kertekben éppúgy, mint az árokpartokon. Csak éppen elfeledkeztünk róla. Ahogy feledésbe merült a cickafark, a muskotályzsálya, a medvehagyma, a gilisztaűző varádics, a muskátli, a fehér mályva, a paraj-libatop, az őszi vérfű, a dalmátvirág, a szalmagyopár, a görögszéna, az őzsaláta, az izsóp, a tyúkhúr vagy a porcsin, hogy csak néhányat említsünk azok közül, amiket korábban fűszernövényként is bátran használtunk a konyhában.

Talán a hazai gasztronómia, az éttermi, konyhai kultúra újraéledése és látványos megújulása megmenthet néhányat közülük.

A labodát – kissé hivatalosabban kerti laboda (Atriplex hortensis) – hosszú ideig a spenót pótlására használták, illetve termesztették. Jól bírja a napot, az árnyékot nem kedveli, és hát tulajdonképpen burján lévén a talajjal szemben meglehetősen igénytelen. Van belőle zöld, piros és rózsaszín levelű is, az ínyencek a piros levelűt állítanák a dobogó első fokára. Ha magasság szempontjából kellene rangsorolnunk, akkor a rózsaszín vinné el a pálmát, ha jókedvében találjuk, közel három méteres magasságra is megnő, a zöld kisebb mérettel is beéri, megelégszik a két méter környéki magassággal. Főzelékhez a leveleket  – a zöldnél a hajtásokat is érdemes – kell leszednünk, de ha rettenetes vágy éled bennünk a laboda iránt, sarlót a kézbe kaparintva akár kaszálhatjuk is, újra fog hajtani. Magról elszaporítja magát, de kezdő kertészként márciustól végleges helyére vethetjük.

A laboda egyébként már a római korban is ismert volt, amúgy közép-ázsiai növény. Nyersen salátát készíthetünk belőle, de apróra – tényleg apróra – vágott levelét vajjal kikeverve pompás fűszervajhoz juthatunk. Csinálhatunk belőle levest is fokhagymával, rántással, adhatunk hozzá pirított kenyérkockát vagy főtt tojást is.

Borsfüvet a bablevesbe!

http://www.classics.uc.edu

Vagy hurkafüvet, babfüvet, pereszlényt, baszirkát, bécsi rozmaringot. Kinek melyik elnevezés tetszik. Az erdélyieknek például a csombord tetszik, ezért ők a borsfűre kizárólag ezt az elnevezést használják. Vannak helyek, ahol mézfűként ismerik, mivel a virágporra vadászó méhcsaládok csapatostul keresik fel a borsfüves „legelőket”. Vergilius például egyik költeményében a kortárs kertészeknek azt tanácsolja, hogy a méhkaptárokat a borsfüves területeken helyezzék el.

A borsfű elnevezése a latin satyr szóból származik, erős, átható illata miatt az istenek eledeleként tartották számon az ókorban, persze földi halandók is rendszeresen éltek vele, miután úgy tapasztalták, erőst fokozza a nemi vágyat.

Amúgy Csombord egy, az Árpád-kor óta létező település Erdélyben, írásos említése 1220-ra tehető. Csombord szülötte a XIX. század neves politikusa, Kemény Gábor, aki volt földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi, illetve közmunka- és közlekedésügyi miniszter is. Az 1880-as években ő indította be a településen a vincellérképzést, a falu a traminijéről, a muskotályáról és az olaszrizlingjéről is ismert.

Hanem a borsfű.

Eredetileg Dél-Európában és Ázsia nyugati felén volt őshonos, de Magyarországon elvadulva is megtelepedett, sikeresen alkalmazkodva a kontinentális éghajlathoz. Eleink a bors elterjedéséig ezzel vadították meg az ételeket. Kiváló fertőtlenítő hatású, csökkenti a teltségérzetet és oldja a görcsöket, karban tartja az emésztőrendszert, de étvágygerjesztőként is ismert. Külsőleg is használatos, leginkább erősítő, frissítő fürdők készítése használják, de a füveskönyvek zsíros arcbőr ellen is ajánlják. Az ételeknek illóolajtartalma és gazdag aroma anyaga adja meg azt a különleges ízt, ami egyedivé teszi.

Bár egyéves, lágyszárú növény, de enyhébb teleken az idősebb növények szépen áttelelhetnek. Gyökere a talaj felső rétegében terjeszkedik el, így nagyobb területről is képes összegyűjteni a földben megtalálható nedvességet. Nem szükséges naponta öntözni, a konyhakertben akár rendszeresen öntözés nélkül is nevelhető. Meleg- és fényigényes növény, felhős, esős nyarakon nem termelődik elegendő illóolaj, és kevesebb is lesz a virág a növényen.

A borsfű bekerülhet a konyhakertbe a tárkony, a rozmaring, a levendula vagy a bazsalikom közé, felhasználhatjuk évelőágyás szegélyezésre, de megállja a helyét a szárazabb környezetet kedvelő évelők között is. Nehéz, agyagos földben nem termeszthető sok sikerrel, inkább könnyen felmelegedő, jó vízáteresztő képességű talajt biztosítsunk számára. Nehezen viseli el a gyomok társaságát. Palántázhatjuk, de helybe is vethető, a magok 1-1,5 centiméternél mélyebbre ne kerüljenek. A sorok távolságára 30 centimétert mérjünk ki, a tőtávolság pedig legalább 15 centiméteres legyen.

Főzéskor a leveleket csak az utolsó pillanatokban tegyük bele a lábosba, különben a sokáig tartó hőhatás miatt nem marad meg a növény pompás illóolajtartalma. Jól illik a babos ételekhez, a vadhúsokhoz, beletehető a töltött káposztába, kolbász is ízesíthető vele, de Erdélyben szívesen használják az almaleveshez éppúgy, mint a pacalleveshez. Ha kísérletező kedvű háziasszonyok vagy háziférfiak vagyunk, lágy, közepes vagy erős ízesítésű ecetek készítésével is megpróbálkozhatunk.

Ha kertészetekben vadászunk rá, akkor Satureja hortensis néven keressük, ez a csombord, a délvidéken kalandozók a hozzá nagyon hasonló téli borsfűvel, a Satureja montanaval találkozhatnak.

Hortenzia: piros, de néha kék

Amikor 1788 táján a Hortenzia bekerült Európába, még nem hívták hortenziának, egyáltalán semminek sem hívták, egy szép egzotikus növény volt csupán. Nevét dr. Philibert Commerçon úrnak, egy 1727-ben született francia természettudósnak köszönheti. Vagy inkább Louis Antoine de Bougainville francia hajósnak, aki ráérő idejében körbeutazgatta a földet. Illetve talán inkább Lapeaute Hortense asszonynak, aki hites urát viszonylag rövid ideig tartó rábeszélést követően Bougainville úr hajókázásainak egyikén kísérgette. Akárhogy is van, Commerçon az egzotikus növényt Hortense asszony tiszteletére Hortenziának nevezte el. Mondjuk elnevezhette volna akár III. Napoleon császár anyjáról is, akit Beauharnais Hortensia Eugénia néven ismert a világ, de nem, a mi természettudósunk Hortense asszonyt választotta.

Azt már nem jegyezte fel az emlékezet, ki volt az a humoros kedvű cimbora, aki nem is oly régebbi időkben azt találta elterjeszteni róla, hogy nem marad meg a kertben, és leginkább cserépben érdemes pátyolgatni őkelmét. Ezzel szemben a hortenzia kifejezetten vígan elvan a kertben, erről a nagymamák régvolt kertjei tudnának legendákat mesélni, merthogy a múlt század egyik közkedvelt sikernövénye – akkor még a trendi szó nyakló nélküli használata nem volt divatban – volt. Aztán kikopott a házi kertekből, hogy az utóbbi években kezdje el újabb virágkorát élni.

A hortenzia egyébiránt egy Ázsiában és Amerikában is őshonos szerkezet. Ha jókedvében leljük, képes akár két méter magasra is megnőni, a botanikusok több mint harminc fajtáját tartják nyilván. Rettenes színgazdaságra ne számítsunk, ha hortenziát támad kedvünk ültetni, leginkább a rózsaszín, a fehér, a lila és a piros jöhet szóba, de létezik cirmos virágú is. Meg kék. E kék színről a korabeli időkben azt tartották, hogy „vasvitriolos földben (de nem mindég), néha meg magától is keletkezik, valamint akkor is, ha olyan vizzel öntözzük, amelyben sokáig ócska vas hevert”. A Pallas Nagy Lexikona még azt is a nagyközönség elé tárta, hogy „levelével a japán teát főz, s jó izéről menyei teának hija”.

Ma már aligha tudja bárki is megmondani, hevertek-e ócska vasak a régi idők öntözővizeiben, az viszont egészen bizonyos, hogy erősen savanyú talajon a kerti hortenzia (Hydrangea macrophylla) legpirosabb piros virága is kékké változik. Kék hortenziát amúgy némi timsó beszerzésével is elő lehet állítani, csak a földhöz vagy az öntözővízhez kell egy kicsit adagolni belőle. Ha ennél modernebb népek vagyunk, csörtessünk be egy boltba, kérjünk spéci hortenziaföldet, amibe a gyártó a savanyú szubsztrátum mellé nagy ügyesen némi alumíniumot is belekevert. Azért alumíniumot, mert azt a savanyú közegben a rózsaszín színt alkotó delphinidin szépen megköti, a növény pedig igencsak hamar bekékül.

A hortenziát a legújabb időkben a háziasszonyok és háziférfiak is felfedezték, vázában hetekig pompás látványt nyújt. Mindazonáltal meglehetős merészség lenne szobanövénynek titulálni, igazán a kertben érzi otthon magát. Azzal persze nem követünk el stílustörést, ha hortenziánkat egy csinos edénybe ültetve a teraszon helyezzük el. Feltéve persze, hogy teraszunkra nem tűz reggeltől estig a nap, mivel a hortenzia leginkább a félárnyékot kedveli. Eredeti termőhelyükön erdők cserjeszintjében élnek, ahol jó vízellátású a talaj, párás a mikroklíma és gazdag, humuszos a föld. S mert a megszokás nagy úr, a hortenzia nem szívesen változtat e bevett szokásán, úgyhogy akkor járunk el helyesen, ha efféle környezetet biztosítunk számára.

Eljárhatunk persze helytelenül is, csak ilyenkor imádott hortenziánk meglehetős gyorsasággal dobja föl a papucsot. Azt sem veszi jó néven, ha klóros csapvízzel öntjük nyakon, az esővíz sokkal inkább kedvére való. Ha túl melege van és szenved a szárazságtól, szinte biztosan ellepik a levéltetvek vagy az atkák, igaz, ezek akkor is megjelenhetnek rajta, ha túl nyirkos környezet veszi körül. Ha kertünkben korábban mészoltó gödröt létesítettünk, jobb, ha nem kacérkodunk a hortenziával, ki nem állhatja a meszes környezetet.

Ha viszont névadáson törjük a fejünket, a Hortenzia névvel bátran kacérkodhatunk, miután a milyen nevet adjunk csemeténknek kérdésre a magasságos hivatal elfogadhatónak ítélte a Hortenzia nevet is. Amúgy a Hortenzia latin eredetű szó, kerti virágot jelent, s a római Hortensius nemzetségnévből származik. A XIX. században egyébként úgy vélték, nem tanácsos lányos házba vinni, mert meggátolja a gyermekáldást. Talán így esett, hogy a hortenzia sokáig megmaradt a nagymamák növényének.

Ha szaporítani támad kedvünk, bátran dugványozhatjuk, ehhez a június és a július a legideálisabb időpont. Ha biztosra akarunk menni, gyökereztető hormont kell vételeznünk valamelyik gazdaboltban, a dugványokat pedig bőszen ebbe a porba kell mártogatnunk. Ezután nincs más dolgunk, mint jó minőségű, laza szerkezetű földdel feltöltött cserepekbe rakosgatni a dugványokat. A párás környezetet legkönnyebben úgy biztosíthatjuk számára, ha a cserepet egy csinos nejlonzacskóba csomagoljuk, földjét rendszeresen locsoljuk mindaddig, amíg meg nem indul a gyökeresedés. Nagyobb cserépbe átültetve, nem túl hideg helyen teleltetve késő tavasszal, némi szoktatás után kiültethetjük végleges helyére.

A kertben akár egy-egy csoportban is megállja a helyét, de kialakíthatunk belőle szépen virágzó sövényt, jól mutat örökzöldek mögött, mellett, csinos puszpángok vagy éppen díszfüvek társaságában.

Kerttervezés házilag II.

Annak, aki családi házat vagy nyaralót épít, és egy kis körülhatárolt természetet is szeretne a háza köré varázsolni, előre el kell képzelnie mindent. A kertépítés alkotó folyamat, tehát ez is előképekkel, gondolatokkal és tervekkel indul. Mindezekről WENSZKY Béla táj- és kertépítész mérnök, a Kertmanufaktúra egyik vezető tervezője foglalta össze a legfontosabbakat.

A fák és cserjék határolják kertünk tereit, takarást biztosítanak, védenek a széltől, árnyékot adnak, levélzetükkel, virágaikkal, terméseikkel díszítenek. Az évelő- vagy egynyári- virágfelületek növelik a dekorativitást, változatossá teszik az állandóan változó látványt. A gyepesített terület megnyugtató látványt nyújt, kellemes pihenő-, járó- és játszófelületet ad. Magyarországon egy-két csapadékosabb évet kivéve kertünk növényei csak rendszeres öntözés esetén élnek, fejlődnek és díszlenek megfelelően. Az öntözővíz biztosítása költséges dolog. Gondoltak arra, hogy az épület tetőfelületéről és a burkolatokról elfolyó „felesleges” csapadékvizet összegyűjtsék, hogy száraz időszakokban majd azzal öntözzék a kertet? Egy föld alá helyezett tartály – ciszterna – a mai vízárak mellett biztosan meghozza az árát. Másik lehetőség egy kút fúrása, amivel esetleg az épület fűtése is megoldható lenne, például geotermikus alternatív fűtéssel.

Ha van vizünk, felmerülhet egy madáritató, kerti tó vagy akár úszómedence elhelyezése a kertben. Elsősorban pénzügyi lehetőségünk és a rendelkezésre álló kertterület nagysága dönti el, hogy melyiket válasszuk. Ne felejtsük el számba venni a rendszeres fenntartási költségeket sem! Egy kis csobogó, ahol az énekesmadarak inni és fürödni tudnak a legkisebb kertben is elhelyezhető, ugyanakkor élőbbé és változatosabbá teheti kertünket. A kerti-tó létesítése, vízi- és vízparti növényekkel már nagyobb helyet igényel, a kert értékét nagyban emeli, de csak rendszeres ápolás mellett díszlik szépen és fejti ki azt a hatást, amit elvárunk tőle. Azt hiszem elég, ha csak a nyugodt vízfelszín tükröződéseit említem, amikor egyszerre tárul elénk az égbolt kékje és megkettőzve kertünk virágainak szín- és formagazdagsága.

Ennyi elmélkedés után nézzük a gyakorlatot!

Mérjük fel a kertünket, s ha már az épület is körvonalazódik, készítsünk alaprajzi vázlatokat. Kérjük el az építésztervező vázlattervét, hogy a kertről alkotott gondolatainkat az épülettel és telekhatárokkal összhangban vethessük papírra. Mérjük meg mérőszalaggal, hogy mennyi helyünk van az utca felőli oldalon az előkertben, mennyi az épület oldalfalai és a telekhatár között, és mennyi helyünk maradt az épület mögött, ami általában a legnagyobb kertrész.

Ha van olyan meglévő idős növény, lombos fa, fenyőféle vagy cserje, amit szeretnénk megtartani, annak helyét is mérjük be pontosan. A mérés eredményét célszerű M=1:100 méretarányban felrajzolni papírra, ami azt jelenti, hogy a valóságban mért egy méter a papíron egy centiméter lesz.

Ha a telek területe sík, vagy nagyon enyhén lejt – 1-2 százalékot, azaz 100 méterenként 1-2 métert –, akkor a magasságkülönbségeket nem kell mérni és feltüntetni az alaprajzunkon, azonnal készülhetnek a vázlattervek. Ha lejtős a területünk, akkor legalább a főbb pontokat magassági értelemben is fel kell mérni. Célszerű a bejárati utcaszintről indulni – járda, útszegély vagy közműakna –, és karók, hosszú, egyenes gyalult deszka és vízmérték vagy a kőművesek által használt gumicsöves, üvegszelepes vízmértékkel átvinni a magasságokat a szükséges helyekre, és ott karóval vagy kerítésoszlopokon zsírkrétával megjelölni és mindezt az alaprajzunkon is bejelölni.

A felmérési rajzunkat jó megőrizni, a vázlatterveket készítsük az erre fektetett pauszpapírra, de a legtöbb háztartásban hamarabb fellelhető sütőpapír is tökéletes. Tervezgetés közben feltétlenül figyeljünk arra, hogy egy-egy ültetni tervezett növényünk mennyi helyet foglal el, hogy ez néhány év múlva ne okozzon gondot, zsúfoltságot. Családi séták alkalmával parkokban, kertekben figyeljük meg a kifejlett növények nagyságát.  Elég, ha lépésekkel mérjük meg, mekkora hely kell egy fenyőfának, mekkora lombkoronája van egy lombos fának.

Ha meglévő fát akarunk kivágni, mert kertünkben mást szeretnénk ültetni, gondoljunk arra, hogy tizenöt centiméter törzsátmérő felett ez engedélyköteles tevékenység. Erről feltétlenül tájékozódni kell az önkormányzatnál, mert a kivágást és az ültetést is az országos rendelkezéseken alapuló helyi építési szabályzatban szabályozzák. Általában középmagas fát, fenyőt a telekhatártól két méterrel, sövényt fél méterrel beljebb lehet ültetni, de egy nagyméretű fánál – diónál –, akár öt méter is lehet a védőtávolság. Többnyire azt is előírják, hogy hány darab fát kell ültetni – például 150 négyzetméterenként egyet – a telekre.

A növények kiválasztásánál meg kell találni a helyes arányt a lombhullató és az áttelelő lombú vagy örökzöld fajok között. Jusson eszünkbe, hogy az örökzöldek egész évben árnyékolnak, míg a lombhullatók ágrendszere a téli félévben átengedi a napsugarak nagy részét, amire abban az időszakban nagy szükségünk is van. Minden növénynek, mely életfeltételeit a mi éghajlatunkon is megkapja, helye lehet a kertben, de kerüljük el az egyhangúságot! Sok helyen láthatjuk, hogy a befüvesített udvart körbeültetik oszlopos tujákkal, és ezt nevezik kertnek. A kert ennél sokkal összetettebb, sokszínűbb, mondjam azt: varázslatosabb dolog, ha gazdagon összeválogatott növény-együttesekkel ültetjük be.

Egy-egy szépen megtervezett és megépített kert látványa, és főként a kertben tartózkodás minden emberben az édenkert és a paradicsom ősemléket kelti életre. Ennek elérése vezessen minket a tervezés ideje alatt!

Kerttervezés házilag I. rész

Melegben is

A kertészkedő ember már csak olyan, nem tud nyugodtan üldögélni egy izgalmas könyv mellett, képtelen csak úgy elnézelődni óraszám, neki mindig akad valami fontos tennivalója, vagy metszeni vagy megigazítani kell valamit, de lehet, hogy semmit sem kell csinálni, csak olyan jól esik szöszölni egy kicsit a tercián. A szöszölésen és a menetrendszerű kerti matatáson kívül a kertészember meg még olyan, hogy neki a legnagyobb melegben is ültethetnékje támad. A kertészembernek korábban is támadt már ültethetnékje nyár derekán, de akkor igen nagy önuralommal megvárta, amíg a naptár őszt nem mutat, és akkor kapta kézbe kedvenc ásóját.

Ma már kedvenc ásóját akár negyven fokos melegben is markolászhatja az izgága kertművelő, merthogy ügyes kertészek kitalálták neki a konténert, mint az évszakfüggetlen növényültetés egyik fontos kellékét. A szabad gyökerű és a földlabdás növényeknek megmaradt az ültetés két klasszikus időszaka: a tavasz és az ősz, a konténereseket viszont bármikor elültethetjük. A konténerben kínált növények gyökere eléggé fejlettnek mondható ahhoz, hogy földbe kerülvén akár július közepén is tisztességes növekedésnek induljanak.

Rossz hír viszont, hogy a konténerrel együtt nem találták fel az ültetés egyszerűbb módjait, úgyhogy marad a régi metódus: gödröt ásni, annak alját szépen meglazítani, szerves trágyát, komposztot jó kerti földdel összekeverni, aztán hozzálátni az ültetéshez. Előzőleg nem árt konténeres növényünket alaposan beöntözni, így ráncigálás, tépkedés és sérülés nélkül tudjuk kiemelni a műanyag tartóból. Ehhez a művelethez még így is szükség lehet némi kíméletes, már-már finomnak mondható körbeütögetésre. A széleken és földlabda alján a gyökereket érdemes fellazítani kissé. Az ültetőgödör ásásakor hasonlóképpen járjunk el, mint amikor túrabakancsot vételezünk: csak egy számmal nagyobbal legyünk megelégedve.

A szerves trágyát, különösképpen a frisset, a kitermelt föld egy részével alaposan keverjük össze, és dolgozzuk be a gödör aljába, hogy ne érhessen hozzá a gyökerekhez. A porított szarvasmarhatrágya tökéletesen megfelel erre a célra, kényesebb orrú hobbikertészek sem panaszkodhatnak annak sajátos illatára, merthogy nincs neki.

A földlabda mellé jó minőségű földet töltsünk vissza, a keverékbe talajjavító anyagokat is keverhetünk: komposztot, ásványi őrleményeket vagy éppen folyami homokot. Az sem rossz megoldás, ha a szerves trágyát az ültetőgödör tetejére szórjuk, az öntözővízzel majd lejut a gyökerekig. A vízből pedig sok kell, a nyáron elültetett konténeres növények némelyikének akár 6-10 literre is szükségük lehet naponta, nem árt tehát ez ügyben egy családi vízfelelőst kijelölnünk. A klasszikus eljárás szerint egyébként egy csinos kis tányért célszerű kialakítani a növény körül, részint a víz gazdaságosabb felhasználása, részint a hagyományok tisztelete apropóján.

Kerttervezés házilag I.

Annak, aki családi házat vagy nyaralót épít, és egy kis körülhatárolt természetet is szeretne a háza köré varázsolni, előre el kell képzelnie mindent. A kertépítés alkotó folyamat, tehát ez is előképekkel, gondolatokkal és tervekkel indul. Mindezekről WENSZKY Béla táj- és kertépítész mérnök, a Kertmanufaktúra egyik vezető tervezője foglalta össze a legfontosabbakat.

Vegyük azt a szerencsés állapotot, hogy rendelkezünk egy üres építési telekkel, s a majdani házról, kertről ábrándozunk. A házépítés építési engedélyhez kötött tevékenység, így a tervek elkészítéséhez megfelelő jogosultsággal rendelkező építésztervezőt kell felkérni. Sok helyen a háromszáz négyzetméternél nagyobb kerttervet is – ennek elkészítése szintén jogosultsághoz kötött – be kell nyújtani az épület engedélyezési tervével együtt. Egy családi ház terveinek elkészítésénél ideális lenne, ha az építész-, a belsőépítész- és a kertépítész-tervező a kezdetektől közösen végezné a munkát.

A tervezők kiválasztása előtt azonban a családdal együtt nekünk kell elképzelni és megálmodni, milyen házat és kertet szeretnénk. Ha friss zöldségekre, gyümölcsökre vágyunk, és ezek megtermelésére elegendő erőnk is van, akkor a telek hátsó részében alakítsuk ki a gyümölcsöskertet és a zöldségeskertet. Az épület előtt és mellett ilyenkor is hagyjunk helyet egy kis pihenő- és díszkertnek. Zöldségeskert esetén gondolnunk kell arra is, hogy télen hátra tudjunk jutni akár egy pótkocsis kistraktorral is, hiszen trágyázni, földet művelni mindenképpen kell. Ha nincs szükségünk zöldségeskertre, akkor az egész kertfelület a pihenést, az elmélkedést, a játékot és a sportolást szolgálhatja.

A kerti használati egységek tervezésekor figyelembe kell vennünk az épület belső tereit és azok kerti kapcsolódásait is. Szeretnénk a szabadban reggelizni? Tervezzünk egy kerti teraszt az étkezőhelyiséghez csatlakozva!  Elképzelték már, milyen nagyszerű ébredés után, a hálószobából közvetlenül kilépni a kertbe, beszívni a friss levegőt, csodálni a harmatcseppeken szikrázó napfényt? Mindezeket – és csak fantázia kérdése, hogy még mi mindent –, meg lehet valósítani, ha együtt tervezzük az épületet és a kertet.

Mi az alapvető különbség a lakóház, a nyaraló épített terei és a kerti terek között?
Az épületben zárt belső, vagy részben nyitott terek vannak, mint a loggiák, a fedett teraszok lehetnek nyitottak, mint az erkélyek, de ezek mind holt építőanyagokból épülnek fel. A kerti terek a szabadban vannak, felfelé is nyitottak, és zömében élő növényekből, növény-együttesekből állnak. Az élő és az élettelen felület helyes arányát a használat fogja eldönteni.

Mennyi legyen a kertben az élő felület és mennyi az élettelen, burkolt felület?
A helyes arányt a használat fogja eldönteni, de az első lépéseknél célszerű a minél nagyobb arányú élő felületre törekedni, hiszen ez nyújtja a test és lélek felüdülését, ez javítja a hely levegőjét és mikroklímáját. Ahol naponta járunk gyalog és gépkocsival, szilárd burkolatot kell tervezni, ezért jó, ha az építész- és kertész-tervező a kezdetektől együtt dolgozik, ezzel sok burkolatot (is) meg lehet takarítani.  Hány olyan kertet látunk, ahol a ház hátsó felébe épült garázs miatt a kert jórészét átvágja a gépkocsibejáró?!  Igyekezzünk a garázst a telek bejáratához, a lakóúthoz legközelebb elhelyezni, hogy minél rövidebb legyen a szilárd felület! Ez ugyanúgy esztétikai kérdés, mint gazdasági, ugyanakkor télen az sem mindegy, mennyi havat kell ellapátolni ahhoz, hogy munkába tudjunk menni.

A kert élő elemeinek, a fáknak, cserjéknek, gyepnek és virágfelületnek jó minőségű termőtalajra van szüksége, csak abban tudnak megfelelően fejlődni és díszleni. Ezért az épület és a burkolatok helyéről és az építkezés úgynevezett felvonulási területéről még az építkezés kezdetén le kell termelni a humuszos termőréteget, és azt a telek hátsó részén egybe kell hordani, hogy az építkezés befejezését követően fel tudjuk majd használni a kert építéséhez. Időben kell dönteni az épület, épületek alapozásakor kikerülő felesleges föld sorsáról is. Elképzelhető, hogy a kert tereprendezéséhez fel lehet vagy kell használni. Elszállítani csak a valóban felesleges mennyiséget kell!

Egyszerűbb dolgunk van, ha telkünk sík vagy csak enyhén lejtős. Utóbbi mozgalmasabb terep tervezését teszi lehetővé, és gazdagabb térélményt ad. Ha szép kilátás van valamelyik irányba, igyekezzünk azt kertünk részévé tenni, ezáltal biztosítva kert és táj kapcsolatát. Figyelnünk kell az épület és a kert szintjeire, azok csatlakozási pontjaira, hogy ne legyen túl nagy a szintkülönbség, túl sok a bevágás vagy a töltés. Azt is célszerű egyeztetni az építésszel, mikor legyen épített és mikor növény-támfal vagy növénnyel beültetett földrézsű. A kert lényege a folyamatosan élő és növekedő növények együttese, a legfontosabb tehát, hogy számukra biztosítsunk megfelelő életfeltételeket.

A kerttervezés téralakítási tevékenység, akár az építészet és a belsőépítészet. El kell képzelnünk, mit mindent szeretnénk csinálni majd a kertben: minden tevékenységünk a kerti térben zajlik, de mind más és más térigénnyel. A leendő kert tervezgetésekor tehát érdemes néhány alapkérdést feltenni magunknak. Ezek közül a legfontosabbak:
Hol járunk be a házba gyalog és gépkocsival? Hol szeretnénk pihenni? Hol akarunk napozni? Hol fogunk grillezni a családdal és a barátainkkal? Hol játszanak majd a gyermekek? Hol szedjük a friss zöldséget, gyümölcsöt? Szeretnénk-e vázába való virágokat nevelni a kertben? Hol lesz a legjobb helye a kerti tónak? Hol lesz zárható helye a kutyának?

Ha kérdéseinkre pontos – a felnőttek és a gyermekek közös elképzeléseit is figyelembe vevő – válaszokat adtunk, az elmélet után aztán jöhetnek a gyakorlati lépések. Ezekről bővebben a második részben.
Kerttervezés házilag II.

Bégon úr virága: a Begónia

www.forestwander.com

Merthogy a Begónia Michel Bégon (1638-1710) úrnak köszönheti a nevét, aki San Domingo kormányzójaként tart nyilván az emlékezet. Illetve inkább annak, hogy a perui Charles Plumier szerzetes rábukkant az addig még ismeretlen növényre, és úgy gondolta jónak, ha azt a kor ismert és elismert botanikusáról, az amúgy kormányzóként is munkálkodó Bégon úrról nevezi el. Plumier testvérünk egyébként jártában-keltében eredetileg olyan növényre vadászott, amiből kinyerheti a váltóláz ellenszerét, és egy ilyen túra alkalmával lelt rá a csinos kis növényre.

A begóniából legalább ezer fajt tartanak számon, a szubtrópusi területeken mindenütt megtalálható. Legkedveltebb színei a vörös, a fehér, a sárga, a narancs és a sápadt narancs (ennek mibenlétéről – kellő tisztelettel adózván Virág elvtárs emlékezetének és jóságának  – ne nyissunk vitát), a rózsaszín, a piros és ezek cirmos, fodros, bodros és mindenféle változatai. Van belőlük szimpla és telt virágú változat is, a virágok a hajtások végén jönnek elő. Nem nő nagyra, beéri 30-50 centiméteres magassággal, leveleivel pedig vigyáznunk kell, mert egy óvatlan mozdulat, és máris porcelánként pattanva marad a kezünkben egy jókora darab.

A begónia nem rajong a tűző napért, ezért ha a napsütötte, nyaranként negyven fokra is felmelegedő teraszra akarnánk telepíteni őkelmét, a lehető legrosszabbat tennénk vele. Inkább egy félárnyékos, árnyékos kertrészt válasszunk, a szűrt napfényt persze szívesen elviseli. Öntözni gyakran kell, a gondoskodást gazdag virágzással hálálja meg. Érdekesség, hogy gyümölcse a virágzás után is megmarad és sokáig díszíti a növényt. Felhasználási lehetőségük végtelen: lehetnek dézsában, tarthatjuk cserépben virágállványokon, társíthatjuk évelőkkel, például Tűzesővel (Heuchera) az ágyásban, fűszernövényekkel (izsóp, zsálya, rozmaring, bazsalikom) is, jól mutatnak haragoszöld növényfal előtt, de csinosak a nebáncsvirágok társaságában, és ha kedvünk tartja, ágyásszegélyt is kialakíthatunk belőlük.

Hogy megismerné-e Plumier úr az ő begóniáját, erősen kétséges, ugyanis angol botanikusok az 1860-as évek második felében gőzerővel nekiálltak a hibrid változatok előállításának. 1870-ben Londonban nagy sikerrel be is mutatták az első hibrid változatot, a begónia karrierje azóta is töretlen nemcsak a szigetországban, hanem az öreg kontinensen is. Azok kedvéért, akik éjnek évadján is gyönyörködni szeretnének egy-egy begóniában, és hajlandóak a virágot éjszaka kellő mesterséges fénnyel megvilágítani, s mindezt egy üvegházban megcselekedni, kitaláltak egy hibridet, amelyiket virágos jókedve még a legfagyosabb decemberi télben sem hagyja el, és nem kap hőgutát a nagy nyári melegekben.

Ha gumós begóniánk van (Begonia x tuberhibrida), akkor teleltetéséről külön is gondoskodnunk kell. Az ősz végére szinte biztosan elhervadó leveleket és hajtásokat le kell szednünk a gumóról, és nem árt, ha óvatosan, de alaposan megtisztítjuk. Néhányan a gumók fürdetését sem tartják eretnek dolognak, ez ízlés kérdése, de ilyenkor érdemes türelmesen megvárnunk, amíg elveszti a felvett nedvességet. A száraz begónia gumóknak pedig homok – esetleg egy kis tőzeg – és fűrészpor hozzáadásával kellemes, téli álmot biztosító keveréket készítünk, amibe szépen rétegezve helyezzük el őket. Ha fagymentes helyen tároljuk, épségben látjuk őket viszont a tavaszi kiültetéskor.