Nagyon savanyú, és nem is a mienk

Mármint a japánbirs termése.

Amiről László barátom azt kérdezte a minap, meg lehet-e enni. S amire rövid töprengés után azt válaszoltam, hogy tulajdonképpen meg, némi cukor és konyhai furfang kérdése az egész.

Merthogy ami a sárgaságát illeti, az még rendben volna – ebben tehát minden kétséget kizáróan mutat némi hasonlóságot Virág elvtárs magyar narancsával –, ám a savanyú íz ügyében alighanem messze lepipálja azt.

A téglapiros japánbirs – Chaenomeles japonica – termése ugyanis kétszer állt sorba, amikor a savanyú ízt osztották. Ahhoz tehát, hogy az Ázsiában (na jó: Angliában is) jóval ismertebb és kedveltebb, szeptember végére beérő csemegét élvezetessé tegyük, nem árt némi cukrot, kezdetnek pedig kis türelmet vételeznünk. A leszedett gyümölcsöt ugyanis pár napig pihentetnünk, ha tetszik puhítanunk kell, s csak ezt követően kezdhetünk hozzá a hámozáshoz. Ki is kell magozni, és máris jöhet a cukor. Ugyanannyi cukor, amennyi a gyümölcs tömege. És kell még a Virág elvtárs féle magyar narancsból is. Tényleg kell bele, a citrom leve emeli majd ki jobban birszselénk szép aranysárga színét.

A recept.

Vizet forralunk, ebben puhára főzzük a felszeletelt gyümölcsöt. Gyümölcse válogatja, de a művelet órákig is eltarthat… Ha megfőtt, a szeleteket kivesszük a léből. Innentől kétféle megoldás is kínálkozik.

1. A vízből újra és újra cukor hozzáadásával szirupot készítünk, amikor majdnem kész, beletesszük a gyümölcsszeleteket, felforraljuk az egészet, majd üvegbe téve némi dunsztolásnak vetjük alá.

2. A puhára főtt szeleteket belegyömöszöljük egy gézbe, az egészet felkötjük és végtelen türelmünkről újabb tanúbizonyságot téve, megvárjuk amíg a lé méltóztatik lecsöpögni. (Ha valamilyen rejtelmes okból nem lenne tíz-tizenkét órányi szabadidőnk efféle huncutságokra, kézbe kaparinthatunk egy szitát, és azon is átpaszírozhatjuk az egészet.) Az így nyert léhez literenként durván egy kilogramm cukrot adva az egészet lassan – és türelmesen – forrásig hevítjük. A habot leszedjük, és amikor a szirup elérte a zselés állapotot, az eljárást befejezettnek nyilvánítjuk. Üvegbe töltve, hűvös helyen tároljuk.

Ez a tárolás aztán mindaddig tart, amíg egy szép őszi vagy téli estén eszünkbe nem jut, hogy vadhúsok mellé vagy szelíd házidisznók jobb részéből készült sültekhez kanalazzunk magunk vagy vendégeink tányérjára. De könnyen megeshet, hogy a napszak reggel lesz, akkor pirított kenyerünkre kenjük majd, és harsogó harapásokkal tüntetjük el a kenyeret s a zselét egyszerre.

Ha konyhai művelet nélkül, szimplán imádjuk a japánbirset, akkor is van okunk az örömre: a japánbirs élénkpiros virágaival, sötétzöld leveleivel örömet varázsol az áprilisi, májusi kertekbe. Ültethetjük szoliterként, de virágos sövénynek is nagyon mutatós. Nincsenek extra igényei, szereti a napos, világos helyet, ha jót akarunk neki, nem ültetjük meszes talajba, és gondoskodunk megfelelő vízellátásáról is.

Merész, de érdekes hatást érhetünk el, ha kora tavasszal virágzó cserjék közé ültetjük, mondjuk  a friss sárga virágokat hozó aranycserjék – Forsythia – közé.

Nem mese ez

Hol válság van, ott válság van. Cégek mennek csődbe, boltok zárnak be, és egyre többen várják, hogy kifizessék végre hónapokkal korábbi számlájukat. Válság van.

Mindebből alighanem a kerti törpéket árusító kereskedések semmit sem éreznek. A kerti törpe szépen fogy. A kerti törpe lassan elengedhetetlen tartozéka lesz a honi magánkerteknek. A kerti törpének divatja van. A kerti törpének lerakatai is vannak szerte az országban, ott sorakoznak a törpék a fő és mellékutak mellett, pirosló sapkával, közöttük idióta vigyorú műanyag gólyák vagy gémek álldogálnak, akad, ahol műanyag gémeskút is beszerezhető.

Ugyanitt rendszerint békák is vásárolhatók hozzájuk, meg kacsák, ha lúd, hát legyen kövér. Egy-egy ilyen törpe lerakatban további hasznos holmikra is szert tehet az igénytelen kertbarát: vehet kőoroszlánokat, darázsderekú vízhordó lányokat, műmohás sziklákat, őzikét, esetleg műanyag kutyát vagy éppen szamarat. Ha így megy tovább, hamarosan megjelenik a patinásított autógumi, lesz majd fényes és matt változatú többféle méretben, esetleg ezt is készletben kínálják, egy nagy autógumiba csökkenő átmérőjű kisebbek lesznek majd elhelyezhetők, a modern design és az ízléstelenség legnagyobb dicsőségére.

Valamikor a hetvenes években a neoncsöveknek volt divatja. A neoncsöveket leginkább az előkertekben helyezték el a derék polgárok, karó, útjelző vagy amolyan növénytámasz gyanánt. Voltak még színes, nagyméretű égők is, a teraszokon pedig a betonba álmodott barna vagy zöld, esetleg – pusztán a kellő ritmus érdekében – váltakozva beágyazott sörösüvegek.

Aztán a kertekben is megtörtént a rendszerváltás, a neoncsöveket felváltották a törpék. Először klasszikus törpék jöttek, kötéllel, csákánnyal, mígnem valaki kitalálta, hogy ezek a törpék akár hegedülhetnének is. Úgyhogy ma már a kerti törpék hegedülnek, talicskát tolnak, gitárt cipelnek, de van lasszót dobó és vadászatra induló tagja is a seregnek.

És ahová ezeket elhelyezik, azt a valamit kertnek nevezik. Díszkertnek. És tesznek bele medencét, amikben műkacsák uszikálnak, partjain koronás békák mosolyognak, aztán ebbe a kertnek hívott rettenetbe rendszerint térburkolat is kerül bőséggel, az oldalhatárokra pedig tujasövényt ültetnek és kész. A megrendelő elégedett, a sövény szép egyenes, a kerti törpe vidám, és az oroszlánok is gyorsan a helyükre kerültek.

Volna tehát itt feladat bőven kerttervezőnek, kertépítőnek egyaránt. Először is nemet kellene mondani a törpékre, a kacsákra, az elemes brekegő békákra, az összecsukható gémeskutakra és az oroszlánokra. Aztán beszélni kicsit a kertkultúráról, a giccsről, az ízlés mibenlétéről, arról, hogy a törpék, a kőoroszlánok, a műanyag kacsák, a brekegő békák, a műanyag gémeskutak és a kert egymást kizáró fogalmak. Megmutatni a szépet, ha kell a művészit, mondjuk Vertel Andrea vagy Pogány Gábor Benő munkáit.

A kertkultúrát máshogy. Ahogy lennie kell. Térben, színben, növényválasztásban, vízszintes és magassági értelemben, funkcióban, részleteiben és az egésznek egyben. Ahogy a természetben is van.