 |
| Zavar az erőben (https://www.facebook.com/Shahram.Design) |
(Részlet A kóklerek kora című fejezetből)
Van az úgy néha, hogy szürke színű Barabás téglakövet vételeznénk. Ilyenkor az ember elballag az építőanyag kereskedésbe, ahol a pult túloldaláról másodpercek alatt érkezik a válasz: nincs.
Ez a nincs persze nem az ügyintézőé, sokkal inkább a számítógépes rendszeré, már halljuk is a verdiktet: nincs a rendszerben. De a hölgy iziben segítségünkre siet: mennénk már hátra, nézzünk szét a Barabások között, hátha megtetszik egy másik szín is.
Hátramegyünk.
Hátul hegyekben állnak a téglakövek, közöttük diszkréten meghúzódik egy raklapnyi szürke Barabás téglakő. Visszamegyünk tehát, hátha csupán rendszerszintű problémáról van szó. De nem, az irodán megtudjuk, hogy a rendszerrel semmi baj, a gép szerint szürke színű téglakő nincs, így aligha láthattunk effélét.
Nem bonyolódunk bele túlságosan annak taglalásába, miszerint igenis képesek vagyunk felismerni egy raklapnyi szürke téglát, csak udvariasan utalunk rá, hogy azért az a raklap mégiscsak ott van.
A válasz gyors, és rövid: nem lehet ott.
Irány tehát a nem létező raklap, oldalán egy valóságosnak tetsző, vonalkódos papírral, melyet igazunk bizonyítása végett be is mutatunk az irodán. Az irodán egyeztetések kezdődnek. Először a bal oldali kolléganővel, aki szakértő figyelemmel elemzi a cetli tartalmát, ő is belenéz a gépbe, visszaadja a cetlit, a papír átvándorol a jobb oldali kollégához, újabb gépbe nézés és újabb tanácstalanság.
Majd telefonálás kezdődik. Az első hívás nem vezet eredményre, a második igen.
- Azt mondják, biztos rendelésre jöhetett, nem eladó. Válasszanak másikat - kéri.
Hátramenés tehát. És választás. Antracit lesz a nyerő.
Az irodán aztán hamar lehűtik a kedélyeket: antracit sincs.
Labdázgatunk: de van, de nincs. De van, és nincs rajta vonalkódos lap sem. Azért nincs rajta lap, mert nincs is antracit. Nincs benne a rendszerben.
Türelmünk fogytán, ezért előállunk egy javaslattal: tegyünk talán egy közös kirándulást a betontéglákhoz, kiderítendő, van, ami nincs. Erre újabb egyeztetések veszik kezdetét. Először a bal oldali kolléganővel, aki áttekinti a kérdéskört, majd közli, hogy ha nincs, nem lehet eladni. Aztán a jobb oldali kolléga is sorra kerül, aki ismételt telefonálást irányoz elő.
Az első, meglehetősen rövid beszélgetés ezúttal sem kecsegtet megoldással. A második, hosszú percekig tartó diskurzus azonban sikeres: ha van, hát eladható, a rendszerre meg majd ránéznek.
A következő másodperceket alighanem mélylelkű filozófusok élveznék leginkább, s írnának csinos tanulmányokat a korai öröm témaköréből.
- Mennyi kellene belőle? – hangzik a kérdés.
- Kilencven darab.
- Darabot nem lehet vinni, csak négyzetmétert.
Gyors megoldást kínálunk: rendben, visszük négyzetméterben.
Tévedtünk: megoldásunk nem nevezhető gyorsnak. Merthogy a darab és négyzetméter sejtelmes összefüggései újabb egyeztetésekre adnak okot, hiába állunk elő egy három négyzetméteres irányszámmal.
A diskurzus most kivételesen először a jobb oldali kollégával kezdődik, és csak másodjára kerül sorra a balról ülő kolléganő. Kiderül, ő a rutinusabb, prospektusért megy, közli az irányszámot, aztán már csak néhány apróbb számtani művelet, és készülhet is a számla.
A negyvenhét perces.
